2016. augusztus 10., szerda

7. Fejezet

Sziasztok!
Sikerült ma eljutnom oda, hogy felrakjam a következő fejezet, mint látjátok, aminek örültem kivételesen, mert az elmúlt héten két további fejezet sikerült írnom. Próbálom behozni a lemaradásomat! Hasonlóan Emmához, most én is megyek vérvételre, bár nekem nem lesz Harry-m, sem Mr. Hill-em, szóval drukkoljatok, nehogy egy Mrs. Hill-t kapjak ki! (Rettegek!!!!!) Na, de ez mellékes. A pipákkal, ha van egy másodpercetek, kérlek jelezzétek nekem, hogy mi a véleményetek a fejezetről. Ha esetleg más véleményetek van, mint a pipák nevei, akkor kommentben megoszthatjátok velem! Jó olvasást! :*

A szemeimet próbáltam kinyitni, de nehezek voltak, így csak résnyire sikerült, ám a hirtelen fényesség miatt vissza is csuktam. Felemeltem a kezemet, hogy megdörzsöljem az arcomat, ám valami nem engedte. A szemeim egyből kipattantak és megláttam a hajlatomból kilógó infúzió csövét. Gyorsan átpillantottam a másik oldalra, ám abban nem volt semmi, mivel be volt kötve. Kicsit értetlenül néztem, hogy mi a francért van bekötve, de aztán egyembe jutott Mrs. Hill, a tű, majd Harry 
Körbenéztem, de csak Liam volt ott mellettem. Hol van apa, vagy bárki más? 
Az infúziós kezemet kinyújtottam, hogy elvegyem a szekrényen lévő vizemet. A pohár nehéz volt és a kezem is remegett, így sikeresen kicsúszott nedves tenyeremből és egy hangos csattanással érte el a földet.
- Bassza meg – szitkozódtam.
Liam mosolyogni kezdett, de nem értettem, hogy miért. 
Ugye nem voltam megint kómában? 
Elkezdtem gondolkozni, hogy megvannak-e az emlékeim, de szerencsére minden ott volt a fejemben, ami eddig eszembe jutott, vagy amire alapból emlékeztem. Liam komótosan felállt, majd kiment a kórteremből. A karomat szemléltem és azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lehet most a kötés alatt. Nagyon reméltem, hogy azt a fránya tűt kiszedték belőlem, és már nyoma sincs semminek, amit az az őrült nőszemély okozott. Esküszöm ez a nő szerencsétlenebb volt, mint a matektanárnő, akiről azt is tudni kell, hogy ha szuggerálod, miközben lépcsőzik, biztos, hogy elesik. 
Nem sokáig voltam egyedül, mert a doki nyitott be Liam-mel az oldalán, ám valamit pusmogott neki, aminek a hatására a fiú kint megállt, így kettesben maradtam vele, ami egyáltalán nem tetszett a felesége bosszúsága miatt.

- Miért maradt kint Liam? – kérdeztem rekedtes hangon, a vízhiány miatt.
- Önnek is jó napot, Emma – üdvözölt mosolyogva a doki, miközben a papírjaimat nézegette.
- Ne tegyen úgy, mintha minden rendben lenne – néztem rá gyanakvóan. Még a karjaimat is keresztbe szerettem volna rakni, de nem igazán sikerült, így feladtam a próbálkozást. – Hol van apa?
Az orvok arcáról a mosoly lefagyott, majd felnézett a papírokból. Egy sóhaj kíséretében becsukta a mappát, majd félrerakta és az ágy mellé húzta a szokásos székét. Tudtam, hogy ha az odakerül, akkor nagy beszélgetés következik, ami most nem volt ínyemre. Szerettem volna minél távolabb tudni magamtól a dokit, de ezzel az az egy baj volt, hogy szükségem volt az orvostudományban nyújtott képességeire.
- Sajnálom – törte meg a csendet, miközben a tenyerével borostás állát dörzsölte. – Nem tudom, hogy mi ütött a feleségembe, és ezért bocsánatot szeretnék kérni.
Volt is miért bocsánatot kérnie, hisz sosem éltem még át ilyen rossz dolgot. Ezzel elérte azt, hogy neki sem engedem többet, hogy vért vegyen vagy ilyesmi, mert bármikor bekövetkezhet ugyan ez. Eddig nem féltem ennyire, de most már rettegek. Az infúziós tűre pillantottam, de észrevettem, hogy most egy pillangóval volt összekötve, ami nem is volt annyira rossz ötlet, bár eddig gondolom szükségtelennek tartotta, mivel vállba kaptam a fájdalomcsillapítót, a vérvétel meg heti egyszer lett volna esedékes.
Mit mondhatnék erre? Nézzem el a felesége hülyeségét, és én is tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Vagy legyek felháborodva?
- Talán az volt a baj – folytatta a doki -, hogy túl sokat meséltem rólad, mert tényleg kivételes eset vagy, hogy az ébredés után nem estél pánikba vagy, hogy a karizmaid erősek voltak, no meg, hogy már majdnem teljesen lábra tudsz állni egyedül. Olyan erős voltál, mint még soha senki, akit én kezeltem. Bocsánat. Nem kellett volna ilyen naivnak lennem, amikor áthelyeztek. A minap a feleségem bement az igazgatóhoz, és úgymond „elcserélte” az ő betegét, az enyémmel, azaz önnel. Nem akartam gondot, így tettem, amit mondtak nekem, de amikor Liam-et megláttam, amint lihegve fut felém tudtam, hogy baj történt. Nem hittem a fülemnek, amikor elmesélte, de amint beléptem rájöttem, hogy bajt okoztam. Megértem, ha nem bocsát meg nekem egyhamar. Szeretném, ha ez nem rondítana bele az orvos-beteg viszonyunkba, hisz’ eddig nem volt olyan rémes az itt léte és nem szeretném, hogy emiatt az legyen. Nem szeretném, hogy az legyen, mint a többi beteggel: napi kétszer meglátogatom őket, monoton válaszolnak a kérdéseimre, majd elvégzem a szükséges vizsgálatokat és távozok. Utálom azt a rideg légkört. De kérem, ne értse félre a dolgokat, mint a feleségem. Számomra ő és a lányom a legfontosabbak a világon, és ez nem fog változni, míg világ a világ.
Eléggé megható volt a monológja vége, és megértettem minden. Az a nő egyszerűen féltékeny volt, azt hitte több van köztünk, vagyis a doki többet érez irántam. Kissé alaptalannak és betegesnek gondoltam, mivel majdnem 28 évvel fiatalabb vagyok nála, bár vannak olyan lányok ugyebár, akiknek apakomplexusa van, de én nem erősítem az ilyen emberek táborát. Igen, nagyon jól néz ki a doki, de ennyi. Soha nem fordulna meg a fejemben, még csak egy gondolat erejéig sem, hogy mi ketten együtt. Szerintem ez totálisan undorító lenne. A dokinak persze, már lehetnek hajlami, vagyis nem tudom, de lehet, hogy vonzódik a fiatal lányokhoz.
- Szóval csúnya vagyok? – biggyesztettem le az alsó ajkamat, hogy elfojtsam a mosolyomat.
Nevetni kezdett és végre fellélegezhetett, hogy nem lesz gond.
- Félre érti, nagyon vonzó lánynak tartanám, ha egy jó pár évvel fiatalabb lennék, plusz nem lenne egy önnel egyidős lányom – nevetett tovább a doki.
Szóval van egy velem egyidős lánya. Így már végképp nem értem a felesége kiakadását, hisz az ilyen apukáknak nem szokásuk például a lányuk barátnőire tapadni. Én legalább is nem tenném, mert mindig a lányom arca jutna eszembe. Fúj.
- Most, hogy ezt megbeszéltük, térjünk vissza rád. Hogy érzed magad? – vette el újra a lapokat.
Elgondolkoztam a kérdésén, mert semmit nem éreztem, vagyis fájdalmat nem. Mikor eszembe jutott, mi történt, akkor kezdett el zsibbadni a „sebesült” karom, de amúgy tényleg semmi más bajom nem volt. Nagyon nem idevágó téma jutott eszembe, de vajon mi lehet Harry-vel?
- Jól vagyok, egyedül a karom fáj, ha ránézek és eszembe jutnak a dolgok. Válaszolna végre a kérdésemre? Hol van apa? És Harry? Meddig voltam kiütve? – tettem fel nyomatékosabban a kérdéseket.
A doki felnézett a lapokból és megint mosolyogni kezdett. Gondolom konstatálta, hogy milyen élénk, és éber vagyok, már megint. Bár ezt jobb lesz, ha nem meséli el a feleségének. Nem akarok megint úgy járni, mint… Nem tudom mikor, hisz’ még mindig nem tudom mennyi időt „aludtam”. A gondolataim, miszerint Mrs. Hill egy adag tűvel rontana rám és mindegyiket élvezettel szúrná belém megmosolyogtatott. Nem volt vicces a legutóbbi eset, de van egy olyan érzésem, hogy ezt többet a doki sem engedné, hogy megtörténjen.
- Talán két órán át. Harry hazament, de azt mondta, hogy majd visszajön. Erről beszélni szerettem volna, hogy mi lenne, ha nem csinálnánk ebből ügyet? – kért meg. – Apádat ismerve ebből per lenne, és sem a kórháznak sem nekem nincs szükségem erre. Persze, ha ez túl nagy kérés, akkor elmondhatjuk.
Megértettem az orvost, és nem miatta, hanem apu miatt úgy döntöttem, hogy ez jobb lesz, így megvédem a pénztárcáját és az idegeit. Apa hajlamos arra, hogy túlreagálja a dolgokat. Emlékszem, talán kilenc éves lehettem, amikor bevitt a balesetire egy horzsolás miatt. Eléggé idiótának nézték az orvosok, amikor megkérte őket, hogy csináljanak egy röntgent róla, hogy nincs-e valami nagyobb baj. Túlságosan aggódik értem, de legalább érzem, hogy szeret és ez jó dolog. Persze vannak olyan pillanatok, amikor már az agyamra megy, de olyankor eszembe jut, hogy csak félt, főleg anya után.
- Jó persze, de Liam-mel is beszélni kell – böktem a fejemmel az ajtó irányába. – Tényleg nem akarja behívni?
- Félsz tőlem? – tegezett le most először nevetve, miközben az ajtó felé ment. – Amúgy, már beszéltem vele.
Legnagyobb meglepetésemre apa is ott állt mellette, de nem aggódtam, mert Liam beszélőkéje nagyon jó volt mindig is. Miben volt rossz? Helyes volt, okos, intelligens, értett a gyerekekhez és még beszélni is tudott, ha kellett. Legutóbb – amire még emlékszem – nem volt barátnője, de nem értem, mint Jake barátomat sem. Lehet túl válogatósak, bár Jake-nek volt egy hosszabb kapcsolata, de Liam-nek, amióta ismerem, nem volt barátnője, pedig a barátságunk nem tegnap kezdődött. Lehet, hogy meleg?
- Szia kincsem, hogy érzed magad? – zökkentett ki apa hangja.
- Szia, jól – mosolyogtam rá. – Volt egy kis baki a mai vérvételnél, mert elmozdítottam a karomat, de amúgy tökéletesen vagyok.
Apa a bekötözött karomra kapta a tekintetét, majd újra a szemembe nézett.
- Egyben vagy? – kérdezte aggódva.
Bólintottam, mert nem volt kedvem válaszolni, mivel hirtelen elég fáradtnak és kimerültnek éreztem magam. Egy óriási ásítás kíséretében nyújtózkodni kezdtem, majd kényelmesen elhelyezkedtem a párnámon, hogy aludjak még egy kicsit. Amint lehunytam a szemeimet el is tűnt a valóság, s találkozhattam a göndör hajú sráccal, akit utoljára eléggé furcsa körülmények közt láthattam…
- Emma, Emma – rázogatott valaki finoman a karomnál fogva.
Kinyitottam a szemem és egy körülbelül velem egykorú lánnyal találtam szembe magam. Csoki barna haja volt, ami fel volt kötve, és ehhez hasonló színű szemek is társultak. Az ajaki és a szemei puffadtak voltak sírástól. Öltözékéről nem tudtam eldönteni, hogy sportos, vagy inkább elegáns, mivel egy fekete egybe ruhát és tornacipőt viselt. A nyakában egy aranyos papírrepülős nyaklánc lógott, bőre hibátlan és nap barnította volt. Próbáltam felidézni, hogy ki is lehet ő, de nem volt ismerős, így lehet a kiesett kilenc hónapom alatt ismertem meg.
- Szia, öö…  – köszöntem rá bizonytalan hangon.
- Leila – válaszolt a lány.
- Leila – ismételtem meg a nevét. – Sajnálom, de nem tudom, hogy ki vagy – hajtottam le szomorúan a fejem. – Tudod, amnéziás vagyok, és mivel te tudod a nevem, van egy olyan érzésem, hogy ezért nem emlékszem rád.
A lány halványan elmosolyodott, majd legyintett egyet a tökéletesen manikűrözött kezével.
- Nem ismersz még, szóval ne aggódj – nézett rám biztatóan. – Sajnálom, hogy így rád törtem, de látni szerettelek volna.
A szemöldökömet összeráncolva néztem Leilára, hisz ha nem ismerem és ezek szerint ő sem engem, akkor miért szeretett volna látni? Kicsit fentebb tornáztam magam, majd megigazítottam a hajamat, hogy elfogadhatóbb külsőt varázsoljak. 
Bevallom az ébredésem óta csak egyszer néztem tükörbe, de az is pont elég volt. Bőröm fal fehér volt, tiszta sovány voltam, ezáltal az arcom nem volt olyan kerek, mint általában, hanem teljesen be volt esve. A hajam a mosás hiányában, amit már azóta jó párszor orvosoltam, tiszta zsíros volt és a fejem búbján egy rendezetlen kontyban helyezkedett el. Elég sokat híztam, amióta felkeltem, főleg, hogy a mozgás nem tartozott a mindennapi teendőim közé. Most, hogy felszedtem pár kilót, már nem attól kellett félnem, hogy ha belenézek a tükörbe, akkor egy élőhalottal találom szembe magam, hanem inkább egy kis gömböccel. Nem tudom, hogy a fenébe lehet ennyit hízni ilyen kis idő alatt, de a mérleg jóval többet mutatott, mint amire emlékeztem. Az utolsó mérésnél úgy emlékszem 65 kg voltam, de most 74-et mutatott az a hazug kütyü. Azzal nyugtattam magam, hogy ez normális, és ehhez még a rossz mérleg is hozzájárult, de sajnos, amikor végignéztem zuhanyozás közben magamon rájöttem, hogy a mérleg tényleg rossz, mert jóval kevesebbet mutat, mint amennyi vagyok. A felkarom vastagabb volt, az egykor vékony és formás combjaim helyén óriási sonkák voltak, a melleim eddig sem voltak kicsik, de most talán kétszer akkorák lettek, és ha lenéztem a hasamtól nem láttam, a lágyékom alját. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan is nézhet ki az arcom, de megpróbáltam nem ennek az elképzelésével tölteni az amúgy is unalmas napjaim. Mi lesz, ha kiengednek? Mit fogok felvenni? Lesz egyáltalán olyan ruhám, ami még rám jön?
- Nos, tessék, itt vagyok – mutattam magamon végig nevetve. – Nem én vagyok a világ nyolcadik csodája, de nézz meg nyugodtan. Mosolyogjak?
A lány arcáról, azaz aprócska mosoly is eltűnt, a szemei megteltek könnyel, majd utat törtek maguknak és végigfolytak Leila arcán. Valami rosszat mondtam? Aggódni kezdtem miatta, mert szerintem semmi olyat nem mondtam, amivel megbánthattam volna, bár az is eszembe jutott, hogy esetleg örömkönnyek. Jobban szemügyre vettem az arcát, de láttam, hogy nem mosolyog, így sajnos nem az utóbbiak voltak. A kezét felemelte, és arcát a tenyerébe temette, hogy elrejtse előlem a könnyeit.
- Sajnálom – kértem bocsánatot olyan miatt, amit el sem követtem. Rossz szokás. – Nem akartalak megbántani. Én nem tudom, hogy mi a baj, de segíthetek?
Megrázta a fejét és csak tovább sírt. 
Basszus, basszus, basszus, most mit csináljak? Itt ül előttem, egy full ismeretlen lány, és még zokog is, de azt se tudtam, hogy miért. 
Óvatosan felültem az ágyban, így észrevettem, hogy az infúzió már nem volt bekötve a pillangóba, viszont az még mindig ott volt, így fájt ránéznem. A gondolat, hogy az a cucc bennem vagy, megrémített, de tudtam, hogy az csak egy vékony műanyagszerű csövecske, ami képtelenség, hogy belém törjön. Te jó ég, mi lesz, ha egyszer elvesztem a szüzességem? Akkor is ennyire rosszul leszek attól, hogy valami bennem van? Na jó, ez csak vicc lett volna, de még annak is szegényes. 
Tényleg, ez még eszembe sem jutott. Ugyebár Rob-bal én együtt voltam, a franc tudja meddig, de vajon történt köztünk bármi intim? Apa elmesélte a sztorit, hogy csak az ártatlanságomra pályázott, ami azt mutatja, hogy a konkrét dolog nem történt meg, de más? Vagy bárki mással egyéb? Nem voltam sose egy könnyen kapható lány, szóval bíztam magamban, bár a testemet mégis rémület járta át.
Amilyen gyorsan bírtam, odafordultam Leila felé, majd a lábamat lógatva az ágy szélére ültem, így közelebb kerültem hozzá. A karom pont olyan hosszú volt, hogy amikor kinyújtottam, elértem a vállát, így biztatóan megsimogattam. Szipogva, de felemelte a fejét, majd megtörölte a könnyes arcát. Így közelebbről megnézve nagyon ismerős volt, de nem tudtam rájönni, hogy honnan, szóval hagytam a témát.
- Mi a baj? – kérdeztem rá a lényegre. – Mármint, ha nem tartozik rám, akkor megértem.
Leila rám mosolygott, majd megrázta a fejét, így gondoltam nem akar róla beszélni. Felállt a székről, ami az ágyam mellett volt, majd a csaphoz ment, és egy kis hidegvizet fröcskölt a sírástól kipirult arcára.
- Van épp elég bajod, nincs szükséged még az enyémekre is – ült vissza a helyére. – Csak kíváncsi voltam rád… - halkult el a mondtat végére, mintha folytatni akarta volna.
- Mert? – néztem rá érdeklődve.
- Mert sokat hallottam rólad – emelte rám, a könnyektől csillogó szemeit.
Egyre zavarosabb lett ez az egész. Ha nem ismert és én se őt, akkor miért akart látni? Miért volt olyan kíváncsi rám? Ki mesélt neki rólam, és miért mesélt? Kérdezni akartam, de a lány folytatta.
- A szüleim válni szeretnének, és mondjuk ki ez elég szar helyzet – kezdtek el potyogni újra a könnyei.
A szekrénykémről elvettem egy pár zsebit, majd odanyújtottam elé, amit egy hálás pillantással jutalmazott. Kik a szülei? Azt hiszem ez egy hülye álom. Megcsíptem magam, de semmi nem történt, így szólásra nyitottam a számat, de ő megint folytatta.
- Hallottam, hogy milyen erős vagy, így gondoltam megnézlek, és megkérdezem, hogy mi a titkod – nevetett fel keserűen. – Bár te vagy…
Nem tudta befejezni, mert nyílt az ajtó és Mrs. Hill lépett be rajta, mire tiszta libabőrös lettem, és a szememet könnyek kezdték el marni. A kezemet a szám elé kaptam, hogy elfojtsak egy apró sikolyt, amely a nő látványára akart előtörni.
- Kincsem, megmondtam, hogy ne merj idejönni – csattant fel.
Miután legyőztem a kezdeti sokkot, és a mini szívrohamot, amelyet a közeledő Mrs. Hill okozott, lassacskán kitisztult minden.

- Ez nem lehet igaz... – motyogtam alig hallható hangon.

4 megjegyzés:

  1. Ez nagyon jó, de mikor jön a következő?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dominika,
      örülök a kommentednek, és bocsánat, hogy nem válaszoltam hamarabb, bár már októberben láttam. Bizonytalan, hogy mikor jön a következő rész, de nem tervezem befejezni!
      Üdv.: Dreamer.

      Törlés
  2. Szia. Remélem folytatod és nem hagyod abba. Annyira szeretem ezt a történetet. Viszont annyira sajnálom szegény Harry-t remélem minnél hamarabb elmúlik az amnéziája Emmának és jobbra fordulnak a dolgok. De könyörög kérlek ne szakítsd szét őket örökre mert a szívem sajdul bele. Illetve azért is könyörgők hogy tényleg ne hagyd abba. Vidd végig a történetet fejezd be hisz ez egy kis csoda itt amit te írsz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Loretta,
      sajnos most jutottam el az első félév és a vizsga időszak után, hogy levegőt vegyek. A kommented egy kicsit észhez térített, azt hiszem. Régóta nem írtam egy nyomorult sort sem, de folyamatosan gondolkozom, hogy mi is legyen a bloggal. Szeretném végig vinni!
      Üdv.: Dreamer.

      Törlés