2016. augusztus 1., hétfő

6. Fejezet

Sziasztok!
Mint észrevehettétek, nem vagyok túl pontos az új fejezetekkel, így az oldalsávban frissítettem, miszerint nem minden szombaton lesz új fejezet. Itt nem azon van a lényeg, hogy "nem lesz új fejezet", hanem hogy rendszertelenül. Próbálok minden héten felrakni egyet, de sajnos be kell vallanom, hogy lusta vagyok hozzá, és az íráshoz is. Nagyon gondolkozom, hogy mi legyen. Szeretném befejezni a blogot, de az egyetem mellet nem tudom, hogy mennyire lesz időm írni. Csupán 30 fejezet van hátra, csak megoldom. :D Jó olvasást, és remélem tetszeni fog! :) 

Szó szerint képen röhögtem a dokit, mert ha igazat mondott volna, nem lennék ilyen épelméjű, és biztos, hogy akkor valamiféle fogyatékosságom lenne.
- Minden tökéletes, Emma – bökte ki két nevetés között. – Nem kell aggódnod, szerintem az emlékeid is hamar vissza fognak térni, ilyen eredmények mellett.
Megnyugtatott, amit az orvos mondott, mert az egy dolog, hogy nem voltam kétségbeesve, de azért jó lett volna tudni, hogy mi is törtét velem a kilenc hónap alatt. Az, hogy Rob-bal együtt voltam, már nem hangzik unalmasnak, sőt ahogy elmesélte apa dióhéjban, egész érdekes dolgok történtek. Meg persze szeretnék tizenkettedikes lenni a barátaimmal együtt.
- A tanulásos dolgok is vissza fognak jönni? – érdeklődtem.
A doki megrágta a szájában lévő falatot, és közben a szemöldökét ráncolta, gondolom elgondolkozott. Féltem a válaszától, mert ha azt mondja nem, akkor már most kezdhetem megszokni a gondolatot, miszerint újrajárhatom a tizenegyediket. Bármilyen jó agyam van, és könnyen tanulok, nehéz lenne mindent bepótolni két hónap alatt.
- Nem emlékszel azokra sem? – válaszolt egy kérdéssel.
Elkezdtem kutakodni, de se kép se hang volt. Ha egy tanulmányaimmal kapcsolatos kérdést tett volna fel, akkor lehet, hogy tudok rá válaszolni, de így nehéz, hogy azt sem tudom, mit keressek. És ha már itt járunk, arra sem emlékszem, hogy ott lettem volna, szóval szerintem nem éppen.
- De persze, arra sem emlékszem, hogy ott lettem volna, de az, hogy mit vettünk kristály tisztán megvan – jegyeztem meg szarkasztikusan.

A doki mosolyogni kezdett, de nem mondott semmit. Hiába kínzom magam a további gondolkodással, hisz úgysem fog semmi eszembe jutni, sőt csak rosszabb lesz.
- Milyen tanuló voltál eddig Emma? – szólalt meg végre.
- Majdnem kitűnő.
Nem beszélgettünk többet, csak némán fogyasztottuk el az ebédünk további részt. Vajon miért olyan jó fej a doki? Tudom, hogy ez egy magánklinika, és hogy apa biztos egy kisebb vagyont fizet, de a pénz nem minden, és nem vagyok egy könnyű eset.
Miután elfogyasztottam az ételt, felragasztottam egy nikotintapaszt, majd bekaptam egy rágót. A doki elvette az asztalkámat, és elindult kifelé.
- Miért ilyen velem doki? – kérdeztem meg végül.
- Mert ez a dolgom – rántotta meg a vállát. – Orvos vagyok. Az orvosoknak életeket kell mentenie, de nem csak a műtőben. Ha valaki nem törődik a betegeivel, akkor nem lehet jó orvos. Mi lett volna, ha nem érdekel a tűfóbiád? Simán beléd döföm a tűt, te pedig valószínűleg sokkos állapotban lennél még azóta is. Szeretem, ha a betegek körülöttem boldogok, és ez nem a kenőpénzről szól. Akit itt látnak el, annak a szerettei, vagy maga a beteg, egy vagyont fizet ezért, és ebben a pénzben nem csak a külön kórterem, és a megfelelő ellátás van benne, hanem a barátságos légkör is. Tudja Emma, én az emberek meggyógyításának szenteltem az életem, de ha nem végezném jól, hogy lennék boldog? Hogy élhetnék úgy, hogy tudom, a betegeim közben rosszul vannak. Miért legyen felesleges bűntudatom, ha normálisan is elvégezhetem a munkámat, és boldogan élhetem mellette az életemet? Nem szeretem a családommal töltött időt a munkámnak szentelni, de a tegnapi tényleg nagyon kivételes eset volt, mert nem hagyott nyugodni a dolog. Ha nem nézem meg jobban a röntgenfelvételeit, akkor még mindig itt feküdne gipszben, és hagytam volna, hogy majd rendbe jön vagy sem, ami nem lett volna helyén való, hisz volt más lehetőség is, amit kihasználtunk. Nekem az is fontos, hogy ön jól legyen. Tényleg szörnyű lenne, ha én boldogan élném tovább az életemet, magának és a családjának, pedig szenvednie kellene az én figyelmetlenségem és nemtörődömségem miatt. Szóval ezért vagyok ilyen. Gondoljon bele, hogy három hónapon át néztem, ahogy aludt, és hogy milyen szívmelengető érzés volt látni a mosolyt az arcán, amikor odaadtam magának a nikotintapaszt és a rágót, vagy a tábla csokoládét, amit ma is ugyan úgy oda fogok magának adni. Nem tudnám úgy itt hagyni, hogy tudom, hogy szenved és rosszul érzi magát.
Az orvos monológja elég hosszúra nyúlt, és eléggé elkomolyodott a végére. Igen szép volt az, amit most elmesélt nekem, és szinte ittam a szavait. Szerintem én még nem találkoztam olyan emberrel, aki ilyen elszánt lett volt a hivatását illetően. Ez az ember tökéletes volt. Vajon van bármi hibája?
- Maga egy angyal? – csúszott ki a számon a kicsit furcsa kérdés.
- Nem, nem vagyok angyal – mosolyodott el. – Te vagy az, mert ilyen kitartó és erős vagy.
Nem akartam tovább feltartani, így nem válaszoltam, csak gondolkozni kezdtem. 
Én, mint angyal? 
Sosem voltam olyan jó, hogy angyal legyek, sőt szárnyam sem volt, amit arra utalt, hogy maximum bukott angyal lehettem volna, akinek valami rossz tette miatt elvették a szárnyát. Jól esett, hogy ő így gondolta, de amilyen negatív vagyok, szerintem ez csak egy begyakorolt sablon szöveg volt, amit mindig elmondott a beteginek, hogy jobban érezzék magukat. Bár, ha jobban belegondolok, akkor rá kell jönnöm, hogy az előbbi gondolataim, miszerint tökéletes, nem erről árulkodott.
A doki egyedül hagyott volna, de szembetalálkozott apával és Viviennel. Üdvözölték egymást, majd beszélgetni kezdtek a mai eredményekről, és a levett gipszemről. Megnyugtatta őket, hogy mivel erős vagyok - nem csak fejben -, így nem lesz olyan hosszú a felépülési időm, mint azt gondolta az elején. A végén megköszönte az ebédet, majd rám kacsintott a doki és eltűnt a szemem elől.
***
A következő egy hetekben elkezdtük a fizikoterápiát. Eléggé rossz volt, mert az a nő nem olyan volt, mint az én dokikám, aki minden este egy tábla csokival segítette elő a versenysúlyom visszaszerzését. Mindenféle gyakorlatot kellett csinálnom, amit már egy kicsit untam, hisz a karomnak szerintem alapból nem volt semmi baja, de az orvos mondjuk, csak jobban tudja. 
Minden nap meglátogattak most már a barátaim is, akiknek a suli véget ért, így volt olyan, amikor el sem mozdultak mellőlem, maximum akkor, amikor „órám” volt.
Miután a karom egész jó volt, kezdődhetett a lábam helyrerakása. A doki hazudott, mert egy hét után is ugyan olyan sötét volt a szőr a lábamon, mint aznap, amikor levette a gipszet. Legalább hatféle asztmaspray-t hozott nekem, hogy az egyik felét rendszeresen használnom kell, de a másikat nehézlégzés, vagy sípolás esetén kell befújnom. Mivel tényleg sok volt, és a nevüket sem bírtam megjegyezni, így külön színekkel jelöltünk minden egyes kategóriát. Kaptam egy új telefont és számot, mert mint kiderül a telefonom képernyője betört. Valami nekem is rémlett, hogy megláttam valamit rajta, és hirtelen kiesett a kezemből, de hogy mi volt az, nem tudtam.
Az emlékek. Nos, volt, ami úgy egészen jól előjött, mert emlékeztem, hogy rajz órán részegek voltunk, vagy hogy majdnem kicsaptak a suliból a matek tanár miatt, na meg beugrottak az unalmas töri órák, amikor már szinte azt sem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal.
Az egyik éjszaka egy furcsa álmom is volt, aminek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, de azért elmeséltem Viviennek. Azt álmodtam, hogy egy gyönyörű házban voltam az ápolóval, Harry-vel. Civakodtunk, meg minden hülyeséget csináltunk, mintha együtt lettünk volna. Azért sem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget, mert elég sok ilyen álmom volt, még a kiesett idő előtt is, például Rob-bal. Az alvás közben elképzelt álmok, azok nekem tényleg a vágyaimat testesítették meg. Nem egyszer voltak már olyanok, amelyek egy része valóra is vált, de azok nagyon apró, szinte elhanyagolható dolgok voltak. Volt egy olyan álmom is, amiben én adtam oda neki a nyakláncot, de az hülyeség volt, hisz nem ismertük egymást, és ő egy felnőtt férfi, aki ápolóként dolgozott egy magánklinikán. Honnan ismertem volna, és miért adtam volna neki én? Elmeséltem ezt is a Viviennek, de kinevettek, hisz még csak a teljes nevét sem tudtam a srácnak, akit azóta sem láttam. Nem akartam őt tényleg elüldözni, és nem tudtam, hogy fájó emlék fűzi, ahhoz a nyaklánchoz. 
Most már nem féltem annyira az injekcióktól, de a vérvételtől még mindig borsózott a hátam, hisz’ ott a tű hosszabb ideig volt bennem és mélyebben. 
Fúj. 
A szomorú hír az volt, hogy tegnap óta nem láttam a dokit, mert elvileg beteg, bár ebben nem lettem volna olyan biztos, és  problémám sem lett volna vele, de tegnap egy nővér mondta, hogy készüljek fel lelkileg a vérvételre. Bárhogy próbáltam összeszedni magam, nem ment, sőt ez nekem a doki nélkül nem is fog menni. 
Lassan már egy óra volt, és az ebédemmel is végeztem, szóval csak egy hajszál választott el a vérvételtől, majd az utána következő fizikoterápiától.
Mindenkit elküldtem a közelemből, egyedül Liam-et kértem meg, hogy segítsen. Szívesen maradt, így volt egy kis időnk beszélgetni; kiegészítette a hiányos emlékeimet, amelyek csak bevillantak. Nem volt olyan túl sok időnk kettesben, mert nem sokkal később kinyílt az ajtó, és egy nő jött be rajta. A tekintete nem volt olyan meleg, mint a dokié, a mosolya mégis őszinte volt. Barna haja és szeme volt. A loknijai szabadon lengtek jobbra, majd balra, ahogy kecsesen lépkedett a magas sarkú cipőjében. Szerintem, ha nem lett volna rajta az a cipő, akkor körülbelül velem egy magas lett volna. Üdvözölte Liam-et, majd mosolyogva felém fordult. Most, hogy közelebbről láttam, a mosolya nem tűnt őszinte, olyan furcsán nézett rám.
- Jó napot – üdvözöltem.
- Jó napot Emma – nyújtott nekem kezet, amit én elfogadtam. A kézfogása határozott volt. – Mrs. Hill vagyok. A férjemtől elég sokat hallottam magáról, szóval vártam már a találkozást.
Ez a nő egyre furább és furább volt. Sokat hallott rólam? Várta a találkozást? Eléggé szarkasztikus kedvében lehetett, mert aki valamit várt, az nem éppen jéghideg tekintettel éli át. A keze szorítása egyre jobban erősödött, így kénytelen voltam kihúzni a sajátomat onnan. A nő mosolya ördögi lett. Nem fog vért venni tőlem – jelentettem ki.
- Nem lehetne, hogy Mr. Hill vegyen tőlem vért, majd ha meggyógyult? – mosolyogtam rá angyalian, hátha meghatja.
A nő nevetni kezdett, amolyan kárörvendő módon, amitől egyre jobban féltem tőle. Ő volt az a fajta, aki nem törődik velem és csak belém döfi a tűt. Éreztem, ahogy vér egyre sebesebben száguldozott az ereimben, így tudtam, hogy a pulzusom az egekben lehet. Éreztem, ahogy az arcom eltorzul, és kétségbeesett arckifejezés jelenik meg rajta. Éreztem, ahogy a gyomorom felfordult, miközben a nő odahúzott mellém egy széket, majd leült rá, és felhúzta a sterilizált gumikesztyűket a kezére. Éreztem, hogy a sírás határán voltam, de még tartottam magam.
- Már nem vagy a férjem betege – jelentette ki. – Úgy éreztem ő jobban ért egy másik esethez, így cseréltünk.
A mosoly levakarhatatlan volt az arcáról, miközben egy gumit húzott a karomra, hogy az elszorítsa az ereimet, és azok kirajzolódjanak. Kibontotta a tűt, és a hozzá tartozó csatlakozót, amelybe a kis ampullát helyzete. A hányinger egyre jobban elkapott, és szédülni kezdtem. Liam a másik oldalról bökdösött, hogy figyeljek rá, de nem tudtam, mert a tű közelített a karom felé. A légzésem szapora lett, és szinte alig fújtam ki a tüdőmben lévő légtömeget, már egyből szívtam be az újat. A könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek, de a karomat nem mozdítottam, mert tudtam, hogy egyszerűbb gyorsan túl lenni rajta.
A tű végre elérte a célját, és átszakította a bőrömet, ami most nagyon fájt. A kezemet a szám elé kaptam, és így próbáltam meg visszatartani, hogy el ne hányjam magam, ám ez nem sikerült. Öklendezni kezdtem, az ampullába csöpögő vér láttán, bár nem sokáig, mert kiadtam magamból mindent. Céloznom se kellett, mert telibe találtam a nőt, aki ijedtében felpattant. Nevetni tudtam volna, hisz’ elég undi lehet más hányását magunkon tudni, de nem tudtam, mert a karomra lenézve láttam, hogy a tű fele még mindig bennem van. Miközben Mrs. Hill magát mentette, nem törődött azzal, hogy a tű bennem volt, így felrántotta a kezét és a tű belém tört. Zokogni kezdtem, bár nem tudtam elszakítani a tekintetemet a karomból kilógó tűről. A vér is csöpögött belőle.
- Liam kérlek, segíts – motyogtam alig érthetően. – Kérlek, szedd ki belőlem.
- Nyugodj meg Emma, nem lesz semmi baj – sietett ki.
Eközben Mrs. Hill csak az ebédem maradékát törölgette magáról, mit sem törődve azzal, hogy akár el is vérezhetnék. Csak néztem és néztem, ahogy egyre nagyobb lesz a vértócsa az ágyamon. Bevallom gyönyörű látvány volt. A sok fehér dolgot feldobta az élénkvörös vérem. Éreztem, hogy megint rám tört a hányinger, és a fejem is majd szétrobbant. A nő eközben eltűnt a kórteremből, így egyedül lettem, s csak a hangos zokogásomat lehetett hallani. Próbáltam összeszedni magam, de nem ment, gyenge voltam. Nyílt az ajtó, és azt hittem a hárpia jött vissza, de nem.
- Segíts – nyögtem ki.
- Emma, kérlek, nézz rám – könyörgött Harry.
Meglepődtem, mivel erre pont nem számítottam. Elszakítottam a tekintetemet a karomtól és Harry-re pillantottam, ő viszont a karomat szemlélte.
- Sosem szeretnék neked szándékosan fájdalmat okozni, de ez most lehet fájni fog- simított végig az arcomon a kezével. – Csak engem nézz!
Bólintottam, majd megpróbáltam nem elszakítani a tekintetem Harry arcáról. Éreztem a fájdalmat, ahogy meglazítja a leszorítót, mire nyüszítettem egyet. Nem bírtam tovább, hátravetettem a fejemet a párnára, majd becsuktam a szememet, és csak sírtam tovább.
- Hé, Emma engem nézz – parancsolt rám Harry.
Kinyitottam a szemem, de alig bírtam nyitva tartani. A tekintetem elkalandozott, így láttam, hogy Harry valami anyagot köt a bennem lévő tűre, hogy a vérzést elállítsa, bár nem kellett volna látnom, mert elég volt az égető fájdalom, amit éreztem. A szemeimet lehunytam, és próbáltam valami teljesen másra koncentrálni, de nem ment, mert Harry megint rám szólt, hogy csak őt nézzem. Kinyitottam a szememet, de nem láttam tisztán Harry-t, mert a látásom elhomályosult. Az egyik kezével a szemét törölgette, mintha sírt volna, de nem hittem el, amit látok, hisz képtelenség lett volna, hogy egy edzett ápoló sírjon. Megdörzsöltem a szememet, hogy legalább tisztán lássam, ám szoba hirtelen forogni kezdett velem.
- Olyan gyönyörű vagy – koncentráltam Harry-re.
Apró mosoly jelent meg az arcán, ám hamar eltűnt, amint meglátta, hogy az ideiglenes kötés is átvérzett. Az ajtó egy hangos csattanással kivágódott, majd Liam és a doki léptek rajta be.
- Üdv újra itt doki – próbáltam rámosolyogni.

Láttam, hogy ő is mosolyogni kezdett, hisz’ a humorommal még mindig nem volt baj. Kezelésbe vette a bekötött kezem. A szemeimet megint lehunytam, és hallottam, meg éreztem, ahogy a doki aggódva szólongat és pofozgat, de lusta voltam kinyitni a szemem. Inkább átadtam magam a megnyugtató sötétségnek…

2 megjegyzés:

  1. Ugyanúgy, mint a többi, ez megint valami eszméletlen király lett! Csak így tovább, mert nem szeretném, ha abbahagynád! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett! Tényleg nem szeretném befejezni, és dolgozok is rajta! :)
      Dreamer.

      Törlés