2016. július 22., péntek

5. Fejezet

Sziasztok!
Sajnálom az egy hetes kimaradást, mert egyáltalán nem így terveztem a dolgot. Unokanővéremék kutyájára vigyáztam, és azt hittem, hogy haza fogok jönni a héten, de nem így lett. Igazából, mint látjátok, ma is még csak péntek van, mert holnap sem tudok új fejezetet hozni, mert megyek fel Pestre, a Forma1-re. A jövőhétre viszont - terveim szerint -, beiktatok egy plusz fejezetet a kimaradás miatt, de az meglepetés, hogy melyik nap! Remélem tetszeni fog ez is, a pipáknak és kommenteknek pedig nagyon örülnék! Jó olvasást! :) 

Rob lerakta a kis szekrényre a csokor rózsát, majd leült a mellette lévő székre, amelyen nemrég még Harry ült. Mit keres ő itt? Hisz’ sosem voltunk jóban, vagyis osztálytársak voltunk, de semmi több, nem is egy társaságban mozogtunk, vagy ha igen, akkor egymáshoz sem szóltunk. Mindig is kicsit sznob volt. Oké, hogy mi a lányokkal titokban áhítattal néztük még a lábnyomát is, de tudtuk, hogy ő nem hozzánk való, két külön világ voltunk.
- Rob, te mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül.
A levegőt egy kicsit szaporábban kezdtem el szedni, és nagyokat nyeltem, de nem azért, mert megfogta a kezem, hanem mert felettébb kíváncsi lettem. Az osztály egyik legjobb pasija, aki egészen kilencedik óta tetszett, most itt ült mellettem, és ez végre nem csak egy álom volt. Vagy mégis? Azt mondják, hogy ha beszélsz álmodban, akkor balszerencséd lesz. Pont a csók előtt fogok felébredni, vagy mi?
- Jöttem meglátogatni a barátnőmet – emelte fel a kezemet, és egy lágy puszit lehelt rá.
A barátnőjét? Lehet, hogy jóban lettünk, vagy valami, de az előbbi apró gesztus nem éppen erről árulkodott. Ő és én? Na, ez valami vicc lehetett. Eléggé kétségbeesett arcot vághattam, mert az övéről lefagyott a mosoly.
- Amint meghallottam, hogy mi történt veled, egyből visszajöttem Olaszországból, mert tudni akartam, hogy rendben vagy-e – folytatta.
Ezzel a mondatával még jobban összezavart, ha lehetséges, és semmit nem értettem. Miért ment Olaszországba? Próbáltam összerakosgatni a szálakat, de csak addig jutottam el, hogy cserediákprogram keretein belül elment, gondolom. A többi egy nagy folt volt.

- Ááá – világosodtam meg. – Gondolom nem hallottál túl sokat, csak hogy felébredtem – kezdtem bele. – Szóval tudod, három hónapig komában voltam, és nos, az elmúlt kilenc hónap csak úgy kiesett, nem emlékszem semmire – hajtottam le a fejem és kezdtem el sírni.
Nem értem miért reagáltam ilyen érzékenyen, hisz’ az orvos mondta, hogy ez tök természetes. Szerintem ebben benne volt Harry is. A könnyem csak folytak, de nem érdekelt, hogy ő is itt van, gyenge voltam és érzékeny.
- Shh – állt fel és ölelt át Rob. – Nincs semmi baj. Ha szeretnéd, mesélhetek neked.
Aprót bólintottam, majd a pillanatnyi sokk után visszaöleltem. Sokat álmodoztam erről a pillanatról és az öleléséről, de ezerszer jobb volt, mint ahogy elképzeltem; meleg és szeretetteljes. Egy pár pillanatig tartott csak, de ez pont elég volt, ahhoz hogy tudjam, igenis volt köztünk valami.
- Azt hiszem november harmadika volt. Eléggé szar volt az idő, mint majdnem minden egyes londoni napon, de ezen különösen. Aznap alig voltak normális óráink, mert influenzajárvány volt, így sok tanár lebetegedett. Nem tudom hogy, de az összes óránk együtt volt. Mivel ugye te is jóban voltál a srácokkal, így összeültünk beszélgetni, mert kimenni nem akartunk, hisz’ az eső zuhogott. Bevallom, nem vagyok egy napló, szóval nem tudom, hogy miről beszélgettünk, de nagyon belemerültünk, és bevallom megtetszett az, ahogy beszélsz róla – egy pillanatra megállt, és gondolkozni kezdett. -  Megvan. Éppen a WWE volt a téma, amit ugye én is kedvelek. Az összes többi órát végigbeszéltük, majd aznap hazakísértelek, mert nem szerettem volna, hogy véget érjen ez a nap, olyan jól éreztem veled magam. Azután egyre többet és többet lettünk együtt, majd egy-két héttel később elmentünk moziba, és megcsókoltalak. Szerencsére, nem utasítottál vissza.
Amit mesélt, nagyon szép és jó volt, de nem hittem el. Minden olyan álomszerű volt, mintha egy amerikai romantikus filmbe csöppentem volna. A baki csak annyi volt, hogy nem tudta folytatni a történetet, mert bejött apa. Teljesen lefagyott, amikor meglátta Rob-ot, de ő is elég kétségbeesett arcot vágott. Lassan felállt, majd kifelé indult. Nem is köszönt apának, vagy egyéb, csak kiment. Még tőlem sem köszönt el, ami eléggé fájt, főleg, hogy ezzel tényleg azt támasztotta alá, hogy hazudott.
- Jó reggelt Emma – jött oda hozzám apa, és szokásosan megpuszilta a homlokomat.
- Szia – üdvözöltem. – Apa, igaz, hogy Rob-bal együtt voltam?
Apa megmerevedett egy percre a kérdés hallatán, miközben a hátam mögött lévő párnát igazgatta. Az arcát fürkésztem, hátha sikerül valamit leolvasnom róla, de csak egy rideg és közömbös álarc volt rajta.
- Apa – szóltam rá egy kicsit erőteljesebben.
- Mit mondott neked? – válaszolt egy kérdéssel.
- Elmesélte, hogyan lettünk jóban, de csak az első csókig jutott el, mert bejöttél – válaszoltam.
Én nem ő voltam, hogy mint egy pisis fújtassak, mert nem válaszolt a kérdésemre. Tudtam, hogy ha ő nem, majd más elmeséli, ha tetszik neki, ha nem. Főleg, ha még el is mesélem annak a valakinek Rob kis sztoriját.
- Igen – szólalt meg végül apa. – Jobb, ha én mondom el, hogy igen, együtt voltál vele, de aztán szakított veled. Aztán, az Isten tudja hogy, de összejöttetek megint, ám ő csak, nos… ki akart használni.
Kicsit furcsán néztem apára, mert tényleg kitálalt, és többel mondott, mint gondoltam, de megértem, mert nem akarja, hogy beleessek a csapdájába. A külső nem minden. Nem elég egy szép mosoly, vagy egy csábító pillantás. Lehet, hogy az alapján tetszik meg az embernek valaki, de nem ér semmit, ha az a bizonyos valaki eközben belül romlott. Mindig is tudtam, hogy Rob tipikus szépfiú, és a legtöbb lánnyal csak játszott. Ez a baj, ha egy kelendő sráccal van együtt az ember.
Apa végig kíváncsian fürkészte az arcomat, gondolom azt hitte, kiakadok, de nem. Lazán megrántottam a vállamat, majd megnyugtattam őt.
- Nem emlékszem rá apu. Nem érdekel. Számomra ez olyan, mintha meg sem történt volna. Mármint, persze megtörtént, és a közelébe se megyek, de valahogy nem tudom beleélni magam a szituációba – kuncogtam fel.
Azért furcsa volt belegondolni, hogy egy bizonyos vágyam valóra vált, és nem emlékeztem rá, de így könnyebb a dolog. Nem tudom, hogy utána mi történt, de majd biztosan azt is elmeséli nekem valaki.
Eközben a doki jött vissza, ahogy ígérte, ám most nem a kiskocsival, hanem csak egy tányérral, meg egy kis dobozkával, amiben a gyógyszerek voltak.
- Vedd be ezeket – adta a kezembe a dobozt -, majd edd meg a reggelit és utána akár mehetünk is.
Bólintottam, majd gyorsan bekaptam a bogyóimat és lenyeltem őket. A reggeli két szelet pirítós volt, ami nem tűnt valami étvágygerjesztőnek. Mivel az orvos bent maradt, miközben ettem, hogy a gépeket ellenőrizze, így kinevetett, amikor kissé undorodva beleharaptam az első szeletbe. Nagy nehezen megettem mindkettőt. Na, jó csak úgy tömtem magamba az idegesség miatt.
Ideges voltam, mert ki tudja mik derülnek ki a teszt során. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de mi van, ha az agyam bizonyos része maradandó sérülést és ezzel együtt károsodást szenvedett? Tegyük fel, mi lesz, ha sosem fogok emlékezni az elmúlt hónapokra? Csak ez az, ami miatt nem örültem meg, hogy úgy is emlékezni fogok mindenre.
- Kezdhetjük? – tette fel a költői kérdést a doki.
Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. A doki kiküldte apát, és megnyugtatott, hogy sem perverz, sem pedofil nem szeretne lenni, szóval csak eltávolítja a katétereket, ami nem volt fájdalmas, hanem inkább kellemetlen. Ezzel gyorsan megvoltunk, így közöltem vele, hogy pisilnem kell. Először nem hitte el, csak úgy gondolta szórakozok, de egyre türelmetlenebb és ingerültebb lettem, így rájött, hogy komolyan pisilnem kell. Segített átülni egy tolószékbe, majd elvitt egészen a wc bejáratáig. Mivel ilyen poénos kedvében volt, így direkt kifogásolta, hogy ő pasi létére, nem fog még egy lábujjával sem belépni a női wc-be. Elmotyogtam az orrom alatt pár kedves szót, és nagy nehezen begurítottam magam a kis helyiségbe, ami ahhoz képest, hogy mozgássérült wc volt kiírva elég szűkös volt. Óvatosan a kezeimre támaszkodva, áttornáztam magam az ülőke felé. Nem tudom, hogy csináltam, de ez szerintem még engem is meglepett. Miután elvégeztem a dolgom, megpróbáltam ugyan így „visszamászni” a tolószékbe, de nem ment, így a földre estem. Tudtam, a doki direkt csinálta, hogy majd segítséget kérjek, de nem adtam meg neki ezt az örömöt. Próbáltam rátámaszkodni a tolószék két oldalára úgy, mint az előbb a wc ülőkére, de nem sikerült karral kinyomnom magam, mert a tolószék elkezdett hátrafelé gurulni. Mikor végre a falnak ütközött a nyomikocsi, odakúsztam hozzá, és ismét megpróbáltam. Most egy kicsit más stratégiát vetettem be, aminek az eredményeként lábra álltam, majd beleestem a kocsiba, mert a lábaim még mindig halálosan gyengék voltak. Nesze neked dokikám, megint nem jött be, amit akartál. El tudtam segítség nélkül is végezni a dolgom, bár igaz a fenekem még mindig sajgott egy picit, de ezt neki nem kell tudnia. Gyorsan kezet mostam, majd kiügyeskedtem magam a wc-ből, és ezzel nem csak a dokit, hanem apát is megleptem. Az orvos szélesen mosolygott, míg meg nem pillantott, mivel ekkor a mosolygós szerepet átadta apának.
- Látja doktorúr – kezdte mosolyogva. – Nem kell félteni a lányomat.
Önelégült mosollyal az arcomon adtam át a tolószék irányítását a dokinak. Elég sokat kellett mennünk, vagyis a dokinak, mire elértünk egy tök üres szobát. Egyetlen egy gép volt bent, amelyből vezetékek lógtak ki, korongokkal a végén. Basszus, mi a szar lesz itt?
- Ne ijedj meg – simította meg a hátamat a doki. – Csak pár korongot felhelyezünk a fejedre, hogy megvizsgáljunk bizonyos dolgokat. Elmagyaráznám szívesen, de bevallom elsőre én se fogtam fel.
Az, hogy a doki próbál jó fej lenni és feldobni, némileg tényleg jobb kedvre derített, de valahogy a korongok idegesítettek. Sejtettem, hogy a normál agyműködést fogja úgy nagyjából felmérni, de féltem, hisz’ mi lesz, ha nem normális lesz, mint én magam?
- Feltétlenül kellenek azok a korongok? – néztem rá ártatlanul.
- Ez nem egy vérvétel – nyugtatott meg. – Csak gondolj arra, és máris könnyebb lesz ez.
Ha azt akarja, hogy kiájuljak, miközben ő ezeket a cuccokat nézi, akkor szívesen gondolok rá, de szerintem ő sem örülne neki, sőt megijedne, hogy valami baj történt, legalább is remélem. Vajon Harry fog még valaha is bejönni hozzám, vagy egyáltalán fogok vele még találkozni? Nem is tudok róla semmit és ez a legszomorúbb. Mármint azt tudom, hogy az utolsó kapcsolata – legalább is gondolom, hogy eddig az utolsó –, nem érhetett véget valami szépen, ha oly' nagy becsben tartja a lánytól kapott nyakláncát. A doki rám szólt, hogy most próbáljak meg rá, és a kérdéseire figyelni. Mondta, hogy lesznek eléggé együgyű kérdések, de azoknál csak ki kellett mondanom egyből a választ. Sőt volt egy olyan rész, ahol mindig az első gondolatomat kellett elmondanom. Eléggé fárasztó egy dolog volt több mint 2 órán át, egy helyben ülni, hisz’ mozdulni se mertem, nehogy lejöjjenek a cuccok a fejemről. Egyszer csak, a semmiből, viszketni kezdett hátul a fejem, így odanyúltam, de erre nem is számítottam.
- Maga nyírta le a hajamat? – ordítottam oda a dokinak, hogy biztos hallja.
- Még csak most vetted észre? – nevetett ki.
Tudtam, hogy a seb körül el kellett távolítani a „szőrzetet”, nehogy az belemenjen a repedésbe, és esetleg elfertőződjön. A doki, így visszagondolva, hogy milyen idegesítő vagyok, gondolom élvezte, miközben megszabadított a dús – vagyis csak volt – hajam egy jelentős részétől. Haragos pillantást vetettem felé, majd felállt, leszedte rólam azokat a cuccokat és kitolt onnan.
- Nem vagy éhes, esetleg szomjas, vagy nincs valamire szükséged? – érdeklődött a doki.
- Nem, maximum a mosdóba szeretnék elmenni – jelentettem ki mosolyogva, miközben felnéztem az engem toló dokira.
Lenézett rám, és ő is mosolyogni kezdett, majd betolt az előbb említett helyiségbe. Természetesen utána magamra hagyott, majd tök ügyesen elvégeztem a dolgom anélkül, hogy leesetem volna megint a földre. Kimanővereztem a mosdóból, majd újra átadtam az irányítást a dokinak.
- Van egy meglepetésem – tette a vállamra a kezét, miközben megálltunk egy ajtó előtt.
Felnéztem az ajtó feletti kiírásra, és majdnem sírva fakadtam, amikor megértettem a meglepetését a dokinak.
- Nem túl korai ez? – kérdeztem elhaló hangon.
A doki mosolyogva megrázta a fejét.
- Bevallom, sosem szokásom hazavinni a munkám, de most kivételt tettem – kezdett bele. – Hazavittem az utolsó röntgenképét, és jobban megnéztem. Észrevettem, hogy a repedés, ami volt, már szinte hajszál, vagy még annál is vékonyabb lett. Rájöttem, hogy három hónap kóma után, így is elég gyengék a lábai, szóval minek húzzuk tovább a dolgokat? Nem szeretném, hogy még jobban elgyengüljön a bokája, Emma. Ha rajta hagyjuk továbbra is a gipszet, akkor egyre nagyobb rá az esély, hogy annyira elgyengülnek az ízületei és csontjai, hogy minden apró félrelépésnél ki fog bicsaklani a bokája, ami nem lenne a legjobb. Persze, ez a maga döntése, ha nem szeretné, még nem vesszük le.
Az orvos a mondandója végére, már előttem guggolt. Rám hagyta ezt a fontos döntést, de én képtelen voltam rá, hogy bármelyiket is válasszam. Ha leveszik most, akkor több lesz a felépülési idő, de ha rajtahagyjuk, akkor tényleg minden egyes nappal egyre gyengébb és gyengébb lesz.
- Dokikám, én magára bízom – emeltem rá a tekintetem. – Nem tudom eldönteni, hogy melyik lenne a jobb, így tegyen, amit csak akar. Felőlem akár le is vághatja.
- Akkor megyünk a műtőbe – vágott vissza.
Megint felnéztem rá, és szembetaláltam magam azzal a pimasz mosolyával. Ez a pasi olyan, mintha nem is orvos lenne, viszont mégis annyira érti a dolgát, hogy akár az életemet is rá bíznám.
- Nem tudja, Harry fog még jönni? – bukott ki belőlem véletlen a kérdés.
- Miért ne jönne? – húzta fel értetlenül a doki a szemöldökét, miközben betolt a kezelőbe, majd felültetett a kezelőasztalra.
Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy jönni fog? Vagy a doki tud valamit, amit én nem?
- Mert ma, a lányról kérdeztem, akitől a nyakláncát kapta, de egyszer csak felhúzta magát és elment – hajtottam le a fejem, mert elszomorodtam, no meg látni szerettem volna, ahogy a doki leszedi rólam azt a valamit.
- Szólj, ha fáj – kért a doki. – Fájdalmas neki az a téma, de szerintem jönni fog még.
A doki egy pillanatra felemelte a fejét, és melegen rám mosolygott, majd folytatta a munkáját. Elővett a szekrényből egy ollót, majd elmondta, hogy ez a „gipszvágó” olló, és hogy ezzel végigvágja, amivel készen is leszünk. Kicsit értetlenül néztem, mert azt hittem, hogy valami nehezebb és komplikáltabb módon fogja eltávolítani. Elmagyarázta, hogy holnap kezdjük a fizkoterápiát, ami ugye a múltkori egyszerű gyógytorna megfogalmazását fedte le, de természetesen holnap még a lábamat hagyjuk. Mikor a gipsz aljához helyezte az ollót, azt is elmondta, hogy ne ijedjek meg, elég furán fog kinézni. Elkezdte levágni a gipszemet, de elég nehezen ment, így elővett egy fűrészt, és poénosan megjegyezte, hogy nem tudja leszedni, így a lábammal együtt levágjuk. Nevettem, pedig még vicces sem volt. Remegett a lábam az idegtől, hogy vajon, hogy is nézhet ki? Ezt a doki is észrevette.
- Nyugalom Emma, nem lesz semmi gáz. Ha így remegsz, még a végén véletlenül megváglak, bár erre kevés az esély, hisz’ egy párszor már megcsináltam. Még csukott szemmel is menne, mutassam meg? – tette hozzá nevetve, majd a rémült arckifejezésem láttán kinyújtotta rám a nyelvét.
Nem válaszoltam, csak meglöktem a még mindig gipszel rendelkező lábammal, hogy folytassa, mire lassan elkezdte a fűrésszel elvágni. Minél jobban haladt, annál magasabbra ment fel bennem a pumpa, míg nem végül végzett, és levette a bokámról. Szerintem a fülemig pirultam, annyira szégyelltem magam. A lábam, ahol gipsz volt, teljesen ki volt száradva, és szinte el volt sorvadva, de ami kiverte a biztosítékot az a sűrű, fekete szőrzet volt. Nekem alapvetően szőke szőröm volt, szóval ez most nagyon meglepett.
- Ha testápolózod hamar helyre fog jönni, de hordanod kell a bokarögzítőt. A szőr pedig pár napon belül ki fog fakulni, és olyan lesz, mint régen. Ha viszket, ne vakard meg, inkább kérj meg valakit, hogy vegye le a rögzítőt, és vizes ruházza be. Azért tűnik ilyen kis nyominak, mert elsorvadtak az izmaid, mint minden máshol, de itt még jobban. Mielőtt rárakom a rögzítőt mozgasd meg egy kicsit, és ha lehet, minden nap tegyél így, hogy felzárkózzon a többi izmod állapota mellé – tudatta velem a dolgokat. – Emma, te egy erős lány vagy, ha mindent úgy csinálsz, ahogy mondom, akkor hamar felépülhetsz, vagyis hamarabb, mint más betegek. Te nem estél kétségbe, te pozitív vagy, és rengeteg akaraterőd van. Az, hogy tegnap meg tudtál állni egy pár másodpercre, tökéletesen bizonyítja. Meg a mai mosdós jeleneted, amikor leestél a földre, majd visszatornáztad magad a székbe. Mondd, hogy csináltad?
Olyan jól estek az orvos szavai, látszott rajta, hogy hisz bennem, és ezáltal én is hittem magamban. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de valahogy olyan könnyűnek tűnt, mégsem volt az. Óvatosan megmozgattam a bokámat és rájöttem, hogy nem is fáj annyira. Mosolyogva konstatáltam, hogy milyen jó látni, hogy mozog.
- Tudja, a wc ülőkén is végig a karomon támaszkodtam meg, szóval nem is olyan gyenge, majd vissza akartam mászni, de leesetem. Megtámaszkodtam ugyan úgy, mint az ülőkén, és ki akartam nyomni, magam karból, de a tolószék hátrafelé gurult, végül megállt a falnál. Odamásztam hozzá és ugyan így megtámaszkodtam rajta. Újra kinyomtam magam, sikeresen, és egy pillanatra lábra álltam, majd visszaestem a székbe – meséltem el neki a kis kalandot. – Mondja, honnan tudja, hogy a földre estem?
Elkezdett nevetni, majd megtörölgette a bokámat egy nedves törlőkendővel és rám adta a rögzítőt.
- Szerintem még a másik szárnyban is hallották. Alig tudtam visszatartani az apját, hogy ne menjen be – kacagott fel hangosan az emlék felidézése miatt. – Szeretne megpróbálni járni?
Bólintottam, majd az orvos felegyenesedett. A kezét nyújtotta, mire belekapaszkodtam, és lesegített a kezelőasztalról. Végig a karját markoltam, és arra támaszkodtam, de sikerült megállnom. Egy picit fájt, de nem érdekelt. Lábra álltam, ami csodálatos volt, hisz’ jó ideje nem voltam, ugyebár talpon. Felnéztem az orvosra, aki szintén mosolygott. Visszamosolyogtam rá, majd a lábaimat figyeltem. Nagy nehezen előre mozdítottam az egyiket, s közvetlen utána pakoltam a másikat is. Olyan merevnek éreztem magam, de az orvos mondta, hogy ez tök normális és örüljek, hogy ennyi is sikerült. Fél kézzel tartott, a másikkal pedig odahúzta a tolószéket, és úgymond belelökött. Visszatolt a szobámba, de az üres volt.
- Édesapád elment, mert mondtam neki, hogy nem tudom, mennyi idő lesz az egész, de tudja, hogy amit végeztünk felhívom – darálta le. – Szeretnéd, hogy itt legyen?
Megráztam a fejem, mert egyedül szerettem volna lenni. Segített visszafeküdni az ágyba, majd se szó, se beszéd nélkül kiment, és visszajött egy kiskocsival, ám a mai nem a szokásos volt.
- Hoztam neked ebédet – állította meg a kocsit. – Ebédelhetek veled?
Meglepett a kérdése, de mosolyogva bólintottam. Egy kis asztalt rakott elém, majd rárakta az ebédemet. Eléggé furcsa volt, hogy nem az itteni kaját kellett ennem, de tetszett.
- Apád hozta, hogy ne azt a szart kelljen enned. Nem tudom miért, de nekem is hozott. Ilyet még sosem kaptam a betegek szüleitől – nevetett fel.
- Kóstolja meg, isteni finom. Apa főz a legjobban a világon – vettem le a doboz tetejét.
Isteni finom párolt zöldségek voltak, fűszeres zsírban kisütve és sült csirkemell. Imádtam, hogy most próbált egészségesen főzni, bár nem a gyomrommal volt baj.
- Bevallom, nem kell megnéznem a gépek által összehozott eredményt a mai vizsgálat után, mert eléggé egyértelmű volt a dolog – jegyezte meg két falat között.
- Szórakozik velem? Bökje már ki – csattantam fel.

- Emma, minden eltérő volt, ami csak lehetséges – rázta meg a fejét.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Dreamer!
    Remélem megkapod ezt az üzenetet és el is olvasod. Arra szeretnélek kérni, hogy nézz be a blogomra és olvasd is el az egészet. Nagyon örülnék neki, ha eljutna ez a történetem sok emberhez. :) Még eléggé kezdő blogoló vagyok, szóval bocsi azért ha az elején még nagyon uncsi a történet, de még nem nagyon tudott kibontakozni. Azért remélem elolvasod és tetszeni fog.
    Miss Alison**
    Blogom: www.belnaploja.blogspot.hu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Miss Alison!
      Sajnálom, de nem szokásom mostanában blogokat olvasni, sőt könyveket se nagyon.
      A másik viszont, hogy pofátlanság, ahogy a blogodat hirdeted. Tudom, hogy milyen nehéz egy kezdő bloggernek (még én is az vagyok), de nem így kell olvasókat gyűjteni, hogy más blogjához ilyen kommentet írsz! Rengeteg csoport van, ahol népszerűsítheted a blogod facebookon, sőt az oldalcsere is erre szolgál!
      Dreamer.

      Törlés