2016. július 9., szombat

4. Fejezet

Sziasztok! 
Megérkezett a közvetkező fejezet - végre időben! Ez nem lett túl izgalmas, de remélem, elnyeri a tetszéseteket! Köszönöm a kommenteket az előző fejezetekhez, nagyon sokat jelentenek, főleg, így az újrakezdés után.  A pipák sajnos elmaradtak, így kérlek titeket, dobjatok meg eggyel, a véleményeteknek megfelelően! Ha van valami, amit szeretnétek megosztani velem, akkor azt kommentben megtehetitek! Jó olvasást! :) 

Zokogtam és zokogtam, alig láttam a könnyektől, de nem érdekelt. Nagyon mérges voltam, mert egyáltalán nem emlékeztem semmire, és beigazolódott, miszerint egy lány halálát okoztam. 
Egy gyilkosnak éreztem magamat. 
A mellettem lévő kis fiókos szekrényről lesepertem mindent, majd a másik oldalamon lévőről felvettem a tányért, és a falhoz vágtam. Lehet, hogy egyesek hisztinek gondolták, de ez düh volt. Dühös voltam magamra, mert megöltem valakit, de még arra sem emlékszem, hogy ki volt az, vagy egyáltalán hogyan is történt.
- Nyugodjon meg Emma, ez teljesen normális – lépett közelebb az orvos. – Szépen sorjában vissza fognak térni az emlékei. Nem szenvedett akkora károsodást.
- Nem szenvedtem akkora károsodást? – csattantam fel. – Kilenc kurva hónap kiesett az emlékezetemből, kilenc hónap. Maga ezt semminek nevezi? És mi van, ha nem térnek vissza? Csupa ürességet fogok látni? És elég nagy szenvedés lesz az is, hogy el kell szakadnom a barátaimtól, mert nem járhatok velük egy osztályba. Nem lehet kilenc hónapot csak úgy bepótolni.
A doki tanácstalanul nézett rám, mint mindenki más. Tudom, vannak ennél szörnyűbb esetek is, de mindenkinek a sajátja a legrosszabb. Egy hét kevés lenne, hogy minden emléket elmeséljenek nekem. Mind közül a legjobban a piros, vagy a fene tudja milyen hajú lány izgatott a legjobban.
- Most, hogy feléb… - kezdett el beszélni az orvos, de a szavába vágtam.
- Ki volt az a lány? És mi történt vele? – kérdeztem kiakadva.
A barátaim sorban összenéztek, gondolom nem voltak benne biztosak, hogy tudnom kell róla.
- Emma, nem szabad, hogy felizgassa magát, bármikor újra befulladhat – csitított a doki.
- Most mondta el, hogy amnéziás vagyok és kómában voltam, plusz miattam lett gyilkos egy lány – próbáltam nyugodtan beszélni, de nem ment. – És még van képe azt kérni, hogy nyugodjak meg?
A végére üvöltöttem. Oldalra fordultam, és az arcomat a párnába temettem, úgy sírtam tovább. Már levegőt is alig vettem, így hüppögni kezdtem. A gondolataim azon a napon jártak, amire utoljára emlékeztem, de utána tényleg se kép, se hang. Ez biztos csak egy szívatás, bár a törött bokám és a fejem másról árulkodott.
- Dianának hívták – kezdte el az ismeretlen lány. – Nagyon nem bírtátok egymást, mert hisztis és nyavalygós volt. Öngyilkos lett, mivel egyszer hashajtót tettél a narancslevébe, és leégetted a srác előtt, akibe bele volt esve. Írt egy búcsúlevelet, amiben az állt, hogy nem okol téged, de nem volt értelme élnie, mert a srácnak te tetszettél.
A szívem is összeszorult. Egy srác miatt ölte meg magát, akit nem érdekelt és én is rásegítettem erre. Nem miattam halt meg, ez a saját hülyesége volt.
- Ki volt az a srác? – néztem fel a párnából az arcomat törölgetve.
Apa a többiekre gyilkos pillantást vetett, mintha nem akarná, hogy elmondják, vagy ilyesmi.
- Nem fontos – legyintett egyet. – Demi vagyok – lépett közelebb. – Rob egyik ismerőse, vagyis közeli barátja voltam.
Elfogadtam a kezét, majd az arcomat törölgetve felültem, és kiraktam oldalra a lábaimat.
- Kérek egy pár mankót – jentettem ki. – Sétálni szeretnék.
Az orvos csak megrázta a fejét, és odaadta nekem őket. Apa pattant is fel, de a doki legyintett neki, hogy hagyjon békén. Úgy igazítottam a mankót, hogy ha lecsúszok az ágyról, és lábra állok, akkor meg tudjam támasztani magam. Nem húztam tovább az időt, minél gyorsabban menekülni akartam, így lábra álltam. Még engem is meglepett, hogy meg tudtam állni, ilyen sokidőnyi fekvés után. Felemeltem a törött bokámat, majd áthelyeztem a mankót, hogy tovább haladjak, de a lábam és a mankó is kicsúszott alólam, és a fenekemre estem volna, ha a doki nem kap el. Óvatosan visszatuszkolt az ágyba, majd leült a mellettem lévő székre.
- Maga nem egy megszokott, normális orvos, ugye tudja doki? – néztem rá gonoszan.
Képes lett volna hagyni, hogy újra elessek és kitörjem a másik bokámat is. Köszönöm szépen.
- Most, hogy végre rám figyel, elmondom, mi lesz ezután – nézett rám komolyan, bár a szája sarkában egy mosoly bujkált. – Minden reggel és este kapni fog fájdalomcsillapítót, hetente egyszer pedig vért fogok venni öntől, ha akarja, ha nem. Mivel fizikailag nagyon jól van, és a bokája is majdnem teljesen összeforrt, így a gipszet pár napon belül levesszük, de már holnap elkezdhetjük a rehabilitációt, hogy minél hamarabb meggyógyuljon, bár akkor csak injekcióval kaphat fájdalomcsillapítót, infúzióról szó sem lehet. Holnap, ne ijedjen meg, nem fog lábra állni meg ilyenek, de felmérjük, hogy nem szenvedett-e agyi károsodást. Egy tesztet fog kitölteni, amelyet én magam fogok utána megnézni és elemezni. Ha a teszt eredménye rossz lesz, akkor gondolkodás és logikai készségfejlesztésre is szüksége lesz. Sajnos a gyógytornán nem én leszek magával, de arról is mindent tudni fogok. Míg a gipsz rajta lesz, és még utána egy hétig, csak a karjait fogja erősíteni, majd utána fokozatosan fog lábra állni, bár ahogy megállt a mankóval, azt vettem észre, hogy a karjai elég erősek. Holnap kiszedjük magából azt a fránya katétert, és ha szeretné, el is mehet majd az egyik nővér kíséretében zuhanyozni. Azt hiszem egyenlőre minden tudnivalót elmondtam. Kérdése van esetleg valakinek?
Próbáltam felfogni, hogy mit is mondott, de nehezemre esett, hisz’ túl sok volt az infó. Csaknem másfél hét lesz a karomra, majd még ki tudja mennyi idő lábra. Jól elintéztem magam.
- Nekem van – szólalt meg apa. – Körülbelül mennyi idő lesz ez az egész rehabilitációs dolog?
Az orvos gondolkozni kezdett, én pedig minden egyes másodperccel egyre idegesebb lettem. Nem tűnt valami egyszerűnek a dolog, de jobb volt mintha a kómát megszakítva egyből felébredtem volna, és a törött bokámmal végig az ágyban kellett volna feküdnöm, míg össze nem forr.
- Nagyon sok mindentől függ, Mr. Ford – ködösített a doki. – Ezt majd a kezelés alatt tudjuk pontosan megmondani, a lányától függ.
- Lehetne, hogy egyedül legyek egészen holnap reggelig? – néztem körbe rajtuk. – Mármint az oké, hogy a doki bejön, de szeretnék gondolkozni.
Mindenki mindenkire nézett, csak rám nem.
- Most kaptunk vissza, szerinted képesek leszünk itt hagyni? – csattant fel Viky.
- Jót tenne neki egy kis idő egyedül – jelentette ki hűvösen a doki. – Gondolkoznia kell, és erőt gyűjtenie, hogy végig tudja ezt csinálni.
Hálás pillantással díjaztam az orvos megjegyzését. Lassan mindenki szedelőzködni kezdett, majd nyomtak egy-egy puszit az arcomra. Körülbelül 15 perccel később végre egyedül voltam, vagyis majdnem, mert a doki még ott sertepertélt körülöttem.
- Emma, tudja maga egyáltalán nem hibás – törte meg a csendet. – Az a lány volt a buta, hogy egy srác miatt véget vetett az életének.
Igazán jól estek a doki szavai, de nem igazán tudtam, hogy mit reagáljak, így csak melegen rámosolyogtam. Lehet, hogy én is hibás voltam, de már nem tudok rajta segíteni. Inkább arra kellett koncentrálnom, hogy minél hamarabb felépüljek és élhessem tovább az életemet.
- Köszönöm doki. Köszönöm, hogy nem mesélte el, hogy milyen beszari voltam ma, és milyen sok gondot okoztam magának.
A doki előbb értetlenül nézett, de aztán rám mosolygott és leült mellém.
- Igazán nincs mit, Emma – simogatta meg a karomat. – Miért akart egyedül lenni? Tuti, hogy nem csak gondolkozni akart.
A doki elég szépen átlátott rajtam, de nem mondhattam el az okát, mert tuti kaptam volna egy kiadós szidást. Élesen beszívtam a levegőt, és teljes testemben megfeszültem.
- Ugye cigarettázni akart? – kérdezett rá kerekperec.
Aprót bólintottam, majd lehajtottam a fejemet, mert elszégyelltem maga. Nem régen pont emiatt, a káros szenvedély miatt lettem rosszul, de mégis akartam és kívántam. Beszívtam az alsóajkamat és rágcsálni kezdtem, de furcsa volt így, hogy a röntgen miatt nem volt benne a piercing. A doki még mindig csöndben volt, így óvatosan felnéztem rá. Mosolygott, miközben a köpenye zsebében kotorászott. Szokásos szexi és rossz fiús arckifejezésétől majd’ elolvadtam, és a ráadás az az volt, hogy éppen akkor nedvesítette meg az ajkait. Istenem, de szexi ez a pasi. A kezét végre előhúzta a zsebéből, és markában tartotta, amit keresett. Először nem láttam, hogy mit is tart a kezében, de amit megpillantottam tapsikolni támadt kedvem. Nem egy doboz cigaretta volt, de megfelelt.
- Beszéltem a barátaival, és ők mesélték, hogy négy éve dohányzott, így gondoltam jól jöhet – adta oda a kezében lévő nikotintapaszt és rágót. – Én nem hiszem, hogy használnak, de remélem, pszichésen segít. Mire szabadul, addigra együtt letesszük a cigit.
- Köszönöm doki, maga igazán jó fej – mosolyogtam rá, ám ő csupán felállt és kisétált.
Nem értettem, mire fel ment ki, de nem is érdekelt, mert elterelte a figyelmemet az előbb kapott elixírek kibontása. Gyorsan végeztem vele, majd bekaptam egy rágót és felragasztottam egy tapaszt a karomra. Mire végeztem, a doki is betoppant a kiskocsival. Ez megint jó játék lesz – gondolkodtam. A kocsi tetején egy tábla csoki és egy - húslevesnek kinéző - tányér folyadék volt.
- Emma drága, mivel esteledik újra meg kell, hogy szúrjam, de utána hoztam magának egy kis finomságot az éjszakára – mosolygott rám bocsánatkérően az orvos. – És tudja, a műszakomból sincs már sok hátra, szóval…
Kinyújtottam a karomat, hisz’ ennyivel tartoztam neki, ha már segített a többiekkel. Elfordultam, de most Harry nélkül elég üres volt az az oldal, így arra koncentráltam, ahogy a doki lefertőtlenítette a karomat.
- Hány éves? – próbáltam beszélgetni vele, hogy eltereljem a figyelmem. – Vannak gyerekei?
- Nem szokásom betegekkel ilyesmit megosztani, de tudom, hogy milyen nehéz ez magának. A negyvenhetet taposom, és van egy tüneményes lányom. Tudom, hogy most a feleségemről kérdeznél, így megkönnyítem a dolgod, boldog házasságban élek. De most én kérdezek. Volt már barátod?
Elgondolkoztam, mert nem emlékeztem, hogy a kilenc hónap alatt lett-e, de a legutóbbi információim szerint nem volt még soha.
- Nem, de nincs is rá szükségem. A mai srácokkal csak a baj van, és sokszor hisztisebbek, mint a lányok – kuncogtam fel.
- Most kezdhetném a „bezzeg a mi időnkben…” dumát, de felesleges lenne, mert akkor is voltak ilyenek, de beismerem, hogy a mai világban a legtöbb srácnak - már bocsánat a kifejezésért -, nem biztos, hogy leszálltak a golyói – nevetett fel a doki, majd én is csatlakoztam hozzá.
Most, hogy az orvos megemlítette, talán tényleg ez az oka annak a sok töketlen balféknek.
- Ha most lábra tudnék állni, hoznám a szappant – éltem az ő állandó beszólásával.
Odanéztem, hogy hol tart, de már le is rakott mindent, és csak engem bámult.
- Bocsánat, nem akartam, hogy rájöjjön, kész van, mert tudtam, megpróbálna komolyan elsétálni a szappanért – nevetett ki.
Egy gyilkos pillantást vetettem rá, majd a doki felállt, a szekrényre rakta a vacsorámat és a jól megérdemelt csokimat. Kifelé indult, ám az ajtónál megállt.
- Jó éjt Emma! Reggel korán jövök és kiszedjük magából azt a szaros csövet – idézte fel a szavaimat.
- Szappan – ordítottam utána.
A doki magamra hagyott, így végre nyugodtan gondolkozhattam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy vajon mi is történhetett velem, az elmúlt kilenc hónap során. Vajon volt barátom? Mi volt otthon? Minden egyes apró hülyeségre kíváncsi voltam. Jobbnak láttam, ha inkább eszek, hisz’ full üres volt a gyomrom a nem rég történt akcióm miatt. Ettem egy pár kanál levest, ami isteni finom volt, sőt szerintem ez nem is a menzáról származott. Olyan érzés fogott el, mintha otthon lettem volna dédnagymamámnál. Milyen jó is lett volna most ott kint feküdni a réten, és csak nézni a gyönyörű kék, vagy épp szürke eget. Eszembe jutott, hogy nem egyszer csináltam ilyet, bár jelen volt a cigi is, amely hanyagul lógott a számból, és a kék füstje csak úgy belengte az előttem elterülő tisztaságot, vagy még jobban elfedte, az amúgy sem látszódó kék eget.
Miután még egy pár kanállal ettem, úgy éreztem majd’ kipukkadok, így leraktam a maradékot magam mellé, és az ölembe vettem a finom csokit. Egy mozdulattal kibontottam a fóliát, és egyből bekaptam két kockát. El sem tudtam képzelni, hogy mi hiányzott eddig, de most már leesett. A csoki jobb szerető volt bármelyik srácnál és finomabb is, mint egyesek csókja. Hirtelen Peter jutott eszembe, aki úgy csókolt akár egy hal, emlékszem, nyálas lett tőle az egész fejem. Viszont volt egy másik Peter, aki meg oltári jó pasi volt, és a csókja is valami mámorító; szó szerint megrészegült tőle az ember. És így döntsem el, hogy a Peter-ök jól csókolnak, vagy sem. A csoki elszopogatása közben az összes eddigi srác csókja eszembe jutott, és rendszerezni kezdtem őket, a legjobb és a legrosszabb szerint. Miután az utolsó kockát is elfogyasztottam, majd kinevettem magam a sok srácon, akikkel valaha is dolgom volt, lefeküdtem aludni.
***
Reggel a fejembe nyilalló fájdalomra ébredtem, mire egyből kipattantak a szemeim. Körbenéztem a szobában, majd a tekintetem megállapodott az engem figyelő srácon. Kicsit megijedtem, de miután lesett, hogy itt dolgozik, megnyugodtam.
- Jó reggelt – köszöntöttem. – A doki itt van már?
Harry aggódó tekintettel nézett rám, majd egyből kiment, hogy utána nézzen.
Mit keresett itt a szobámban?
Nem telt el egy perc sem, a dokival az oldalán tért vissza. Köszönt, majd a kiskocsival együtt leült a másik oldalamra, s ezután Harry is helyet foglalt mellettem. Most, hogy jobban szemügyre vettem, láttam, hogy fekete farmert, szürke pólót és egy aranyszínű bokacsizmát viselt. Hm, durva, hogy felvett egy ilyen kirívó és feltűnő darabot, de minden elismerésem neki, mert igazán jól állt.
- Hogy vagy? – érdeklődött. – Fogjam megint a kezed?
Egy mély levegőt vettem, majd odanyújtottam a karomat. Most, hogy itt volt, nem féltem, de minden esélyt meg akartam ragadni, hogy hozzáérhessek. A szívem egyre gyorsabban dobogott, és az érintése hatására teljesen elpirultam.
- Köszi. Jól vagyok – kezdtem el mesélni neki. – Bár három hónapig kómában voltam, és közel kilenc hónapra nem emlékszem, de minden fasza – kuncogtam.
- Hogy is volt ez tegnap este, drága Emma? – érdeklődött a doki. – Áhh megvan, szappan!
Nevetve megforgattam a szememet, majd újra Harry felé fordultam, aki engem kémlelt. Tekintete olyan átható volt, mintha próbált volna olvasni a gondolataimban. Ki akartam egy kicsit akasztani az orvost, így intetten Harry-nek, hogy hajoljon közelebb. Nem tudom, mire gondolhatott, de az ajkait résnyire nyitotta, majd közelebb hajolt. A pólója, ezzel együtt lentebb ereszkedett, és belátást engedett a mellkasára, valamint az ott elhelyezkedő madártetoválásra. Ahogy közelebb hajolt, egyre többet láttam belőle, és a hasából, amelyet egy gyönyörű pillangó tarkított. A füléről eltoltam a haját, majd suttogni kezdtem.
- Nincs egy szál cigid? – érdeklődtem.
Harry-t teljesen kirázta a hideg, ahogy a leheletem találkozott a bőrével, és kissé meg is remegett. A doki rángatott minket vissza a való világba.
- Ne merj neki adni, nem dohányozhat, mert akkor nagy valószínűséggel megint befulladna – rázta meg a fejét az orvos.
Harry bólintott, majd egy óriási mosolyra húzódott a szája. A fenébe, a dokinak nincs botfüle. Bedurcizva ültem a helyemen, amíg a doki végzett.
- A katétert most vegyük ki? – vágott vissza az előbbi cigis incidens miatt.
Ránéztem, és majd’ megfojtottam a szememmel, hisz’ nem elég, hogy tegnap én égettem le magamat előtte, de most a doki jóvoltából, megint pirulhattam.
- Na, jó én megyek. Egy óra múlva jövök a reggelivel és a gyógyszerekkel – lépett ki.
Kettesbe maradtam ezzel a szívdöglesztő sráccal, szóval itt volt az idő, hogy megszólaljak, de semmi téma nem jutott eszembe, majd valami bevillant.
- Szép a nyakláncod – bókoltam neki.
A nyakában egy ezüstlánc lógott, rajta pedig egy csillag alakú medál volt. Nagyon szép darab, már éppen azon voltam, hogy megkérdezem, hol vette, de aztán megláttam az arckifejezését. Szomorú volt és nem akartam még rosszabbá tenni neki a dolgot, de kíváncsi voltam, így rákérdeztem:
- Kitől kaptad?
Egy aprót sóhajtott, mintha fájna neki az emlék. A göndör láttán majd’ megszakadt a szívem. Olyan egy tapintatlan seggfej vagyok, hogy az nem igaz.
- A barátnőmtől kaptam, lassan öt hónapja – vette elő a nyakláncot és nézegetni kezdte.
- Meddig voltatok együtt? – bukott ki a kérdés belőlem.
- Nem sokáig. Nem számít – legyintett egyet. – Azt hiszem jobb lesz, ha most megyek – felpattant és elindult kifelé.
- Ne, kérlek, Harry ne menj el – könyörögtem neki. – Nem akartam fájdalmas témát érinteni – szipogtam, a sírás határán.
Mintha, meg sem szólaltam volna, csak kiment és otthagyott engem. Nem értettem teljesen, mit motyogott, amikor kilépett, de annyit kivettem: „hülye voltam, hogy idejöttem.” 
Lehet, hogy őt is ismertem? Áá, rá biztosan emlékeznék. 
Értetlenül ültem az ágyban, és pityeregtem egy kicsit, hisz’ elüldöztem magam mellől egy olyan embert, aki talán az újrakezdett életem része lehetett volna minden előzmény nélkül. Hirtelen megint nyílt az ajtó, így gyorsan megtöröltem a szememet, mert azt hittem Harry jött vissza, de nem. Az eddigi széles mosolyom lefagyott az arcomról, mivel egy olyan személy állt előttem, egy csokor rózsával a kezében, akire soha a büdös életben nem számítottam volna. Mi a fene történhetett az alatt a kilenc hónap alatt?

- Szia Emma, hogy vagy? – üdvözölt, miközben egyre közelebb ért hozzám.

5 megjegyzés:

  1. Nincsenek szavak! Imadom nagyoon, varom a kovi reszt!:*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Arra sincsenek szavak, hogy mennyire halas vagyok neked, ezért a kommentért!! :)
      Dreamer.

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon jo lett tenyleg kovi mikor lesz??

      Törlés
    2. Szia!
      Sajnalom, hogy ma nem tudtam új részt hozni, de unokanővéremék kutyajara vigyazok, és elfelejtettem rarakni a telefonomra az új részt. Szerintem holnap, vagy azutan érkezik, de próbalom minél hamarabb :)
      Dreamer.

      Törlés