2016. július 3., vasárnap

3. Fejezet

A fejem majd’ szétszakadt, annyira fájt, a lábaimat pedig mozdítani sem bírtam, ami nagyon meglepett, ám amint lenéztem észrevettem, hogy be van gipszelve. Elgondolkoztam, hogy rájöjjek, mi is történt velem, de csak sötétséget találtam.
- Hívjatok orvost – ordította el magát apa, aki már majdnem sírt és a szemét le se vette rólam. Azt hiszem sosem láttam még őt így. Vivien nem csak sírni készült, a könnyei már az arcát áztatták, mint mindenki másnak ebben a kórteremben, rajtam kívül. Nem értettem, mire fel az a nagy érzelgősség, így csak mosolyogtam.
- Mi van? Nemzeti sírás ünnep van ma? – próbáltam poénkodni, hogy oldjam a hangulatot.
- A humorod a régi – jegyezte meg Vivien.
Kuncogni kezdtem, mert tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mi a franc folyt körülöttem. Hamarosan megérkezett az emlegetett orvos is. Kényelmetlenül ültem, így megpróbáltam hátrébb tornázni magam, de nem ment.
- Hogy van? – mosolygott rám a doki
Tudom, hogy ez alapvető kérdés volt náluk, de a mosolya okot ad a reményre, hogy esetleg jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam.
- Nagyon jól, a szörnyű fejfájáson és a törött lábamon kívül tökéletesen – válaszoltam kis szarkazmussal.
Apára néztem, aki halálos pillantásokkal díjazta a kis megjegyzésem. Nevetni tudtam csak, hisz’ a legtöbben úgy néztek rám, mintha legalább két fejem nőtt volna.
- Akkor jó. Miután evett kaphat fájdalomcsillapítót, de ha ilyen jó kedvében van, akkor szerintem nincs rá szükség – vágott vissza az orvos.
Láttam, ahogy apa felé fordult, és őt kezdi el szuggerálni a kicsit sem kedves pillantásával. Ahogy jobban szemügyre vettem, igen jól nézett ki, maximum negyvennek saccoltam. Göndör haja volt, zöld szemei és szívdöglesztő mosolya, amellyel gondolom a nők bugyiját szokta levarázsolni. Ha ez nem lett volna elég, a korához képest eléggé jó kondiban volt, mert még a kórházi ruháján át is tökéletesen látni lehetett a kórlapom lapozgatása közben megfeszülő bicepszét. Ennél mocskosabb gondolatok is eszembe jutottak, aminek a hatására beharaptam az alsó ajkam és élesen szívtam be a levegőt, de aztán leesett, hogy nem csak ketten vagyunk, sőt, apa is itt van.

- Mi az utolsó emléke? – tette fel a következő kérdést, amit már a szívdöglesztő mosolya nem kísért.
Ismét elgondolkoztam. Mi is az utolsó emlékem? Erősen próbáltam felidézni, de sehogy nem ment. Olyan volt, mintha mindent egy furcsa, fehér köd fedett volna mindent. Próbáltam minél gyorsabb visszapörgetni a dolgokat, de talán könnyebben ment volna, ha lettek volna emlékek. Nagy nehezen aztán bevillant és minden kitisztult.
- Áá, megvan – mosolyodtam el önelégülten.  – A szobámban vagyok és pakolok. Pakolok, mert másnap lesz az első komoly tanítási nap. Tudja, nemrég kezdtem el a tizenegyediket és elég sok könyvet kaptam az első pár napban, így rendszereznem kellett őket, plusz a tanárok már feladtak egy csomó házit, pedig alig kezdődött el a suli – forgattam a szememet.
Próbáltam a mondandóm közben nem feltűnően bámulni az orvost, de nem mindig ment. Össze-vissza kapdostam a tekintetem, majd a barátaimon és az idegen lányon állapodott meg, s ahogy a történet vége felé közelítettem, egyre sápadtabbak és összezavarodottabbak lettek. Apa tanácstalanul az orvosra tekintett, majd ő intett a fejével, hogy menjen ki vele.
- Miután evett visszajövök, megvizsgálom, és talán kaphat gyógyszert, de csak ha jó kislány lesz – szólt vissza a doki a válla fölött.
Te jó ég. Lehet, hogy csak én voltam paranoiás, de az orvos megjegyzése eléggé félreérthető volt. Hol a reggelim? – kérdeztem magamban. Ne menjen el, máris megeszem – ordítottam képzeletben utána, de ő nem hallotta telepatikusan. Az orvos már rég kilépett, amikor végre a többiekre pillantottam.
- Bejön mi? – törte meg a csendet Vivien.
Nem akartam az igazat mondani, hisz’ az öcsém is ott volt, ezért csak a szememet forgattam és teljesen hülyének néztem.
- Miért vagytok olyanok, mintha szellemet látnátok? – kérdeztem kuncogva.
Minden egyes jelenlévő olyan áhítattal nézett rám, mintha John Lennon támadt volna föl, és megszólalni sem akartak, szóval nekem kellett vinnem a beszélgetést.
- Oh, de bunkó vagyok – nyújtottam nagy nehézségek árán a kezemet a lány felé. – Mi még nem találkoztunk, Emma vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Mivel a barátaimmal lógsz, így már csak jó fej lehetsz.
Még mindig tartottam a kezemet a lánynak, de ő csak tátott szájjal bámult rám. Mi olyan kibaszott furcsa, hogy mindenki ilyen? Lehet tényleg két fejem nőtt? Kissé zsibbadt kezemet áthelyeztem, és megtapogattam magam egészen a vállamtól a fejem búbjáig, hogy megbizonyosodjak róla, normális vagyok. A lány, akit nem ismerek, kirohant, majd Josh utánament. Most tűnt fel, hogy ő és Zayn is itt vannak, pedig nem voltunk sose valami jóban. Nem baj, jó tudni, hogy ha kell plusz kettő verőlegény, csak szólnom kell nekik. Jason is követte őket, gondolom apa után ment.
- Meséljetek valamit – kértem őket boldogan.
Mindenki eltátotta száját és meglepődve nézett rám.
- Na jó, most azonnal fejezzétek be, vagy elmegyek – jelentettem ki tettetett komolysággal. – De komolyan. Úgy néztek rám, mint valami kísérleti nyúlra.
Még ezen sem mosolyogtak, vagyis próbáltak egy mosolyt magukra erőltetni, de siralmasan sikerült. Viky szólalt meg elsőként, gondolom oldani akarta a feszültséget.
- Jól aludtál? Mit álmodtál? – szólalt meg szinte suttogva, mégis szeretettel teli hangon.
Elgondolkoztam ezen is, mint az orvos kérdésén. Mit is álmodtam? Ez valahogy gyorsabban beugrott, mint az utolsó dolog, amire emlékszem.
- Köszi, nagyon jól, de nem nagyon emlékszek az álmomra – válaszoltam egyszerűen. – Csak azt tudom, hogy anya volt benne, meg egy rózsaszínes hajú lány, aki aki…
Be akartam fejezni a mondatot, de nem ment, mert végre felfogtam, hogy mit is akartam mondani. Nem emlékszem, hogy valaha is ismertem volna ezt a lányt, de azt tudom, hogy öngyilkos lett méghozzá miattam. Könnyek gyűltek a szemembe, és furcsa érzés futott végig rajtam, mintha tényleg megtörtént volna.
- Istenem, öngyilkos lett - kezdtem el zokogni. – Miattam. Mondjátok, hogy csak álmodtam. Hisz’ nem is ismerem.
A legtöbben eltátották a szájukat, de Vivienen semmi furcsa nem volt; ő csak ült és mosolygott. Ő volt az egyetlen, aki megerősített abban, hogy csak álom volt. A levegőt egyre szaporábban vettem, és a szívem halálosan gyorsan vert. Nem lehet igaz, ez csak egy hülye álom volt – nyugtattam magam. Nem ismertem tényleg sosem ilyen lányt, szóval elvi lehetetlenség, hogy miattam tett volna magában kárt. Ez csak álom volt. Zoé hangosan kezdett el zokogni, majd ő is kifutott, mint az ismeretlen lány. Niall bocsánatot kért, majd ő is kiment. Mi a fene történik?
- Nyugi Em – szólalt meg Liam. – Csak egy rossz álom volt.
Még közelebb jött, majd ahogy tudott átölelt, ami nagyon jól esett, még ha csak egy apró gesztus is volt. A majdnem élettelen karjaimmal próbáltam átölelni, de nem teljesen ment. A sírást nem sokára sikerült abbahagynom, mire mindenki őszintén mosolyogni kezdett. Apa behozta az uzsonnámat, vagy a fene tudja mit, és Vivienen kívül mindenkit kihívott. Mondta neki, hogy majd vele is beszélni szeretne, de előbb etessen meg. Nem volt valami nagy cucc, egy kis krumpli volt krémesre keverve, hogy könnyen meg tudjam enni és víz. Vivien legalább egy fél órát könyörgött, hogy egyek, mire bekaptam az első falatot. Tudtam, hogy sima krumpli összetörve egy kis sóval, de azért valami jobbra számítottam. Ettem körülbelül 6 kanállal, majd bejött az orvos, hogy megvizsgáljon, így Vivien is kiment.
- Emma, nem sokat evett – jegyezte meg.
- Hm, honnan tudja doki? – kérdeztem poénból, hisz’ a tányér ott volt mellettem, a szekrényen.
Az orvos mosolyogni kezdett, majd utasított, hogy dőljek előre, hogy meg tudja hallgatni a tüdőmet. Nem sikerült első próbálkozásra, így a doki türelmesen várt.
- Kösz a segítséget – horkantam fel, miközben a hátamra nyomta a sztetoszkópot. –Áu – szisszentem fel a hirtelen jött hideg érzésre.
Az orvos csak megvillantotta a gyönyörű mosolyát, mire teljesen elolvadtam, így már az sem érdekelt, hogy hideg. Miután végzett, segített visszadőlni, majd megkért, hogy húzzam fel a felsőm, hogy elől is meghallgasson. Kérdő pillantást vetett rá, mire megjegyezte, hogy orvos, és várta, hogy erre majd zokszó nélkül felhúzom a kórházi köpenyem, hogy mindenem kint legyen. Magamra terítettem a takarót, majd felhúztam a köpenyt a hasamig, és egy lyukat hagytam rajta, hogy ott bedugja a kezét. Nevetni kezdett, amikor leestek neki a dolgok, de nem ellenkezett, bedugta a kezét a sztetoszkóppal együtt, én pedig ismét felszisszentem, amikor a hideg fém a bőrömhöz ért. Nagyon furcsa volt, mert az orvos keze úgy manőverezett, mintha már csinálta volna így, mint most, ezáltal semmi olyan helyet nem érintett, ami kínos lett volna. Miután lehúztam a köpenyem, mondta, hogy most a lábamat fogja megnézni, majd félrehúzta a takarót. Sosem volt még eltörve semmim, de nem is nagyon vágytam rá. Az orvos megtapogatta a gipszből kilógó részeket, majd újra betakarta a lábam.
- Sajnálom, de megint meg kell kérnem, hogy dőljön előre – nézett rám bocsánatkérően.
Sóhajtottam, hogy most ugye viccel, de ő még mindig várt, így a fejemet akartam rázni, de amint éles fájdalom nyílalt bele rájöttem, hogy rossz ötlet. Most elsőre sikerült előrehajolnom, ami megmosolyogtatott. A doki a fejem hátsó részét kezdte el tapogatni, ami miatt még jobban megfájdult a fejem és szitkozódni kezdtem.
- Kérjem meg a nővért, hogy mossa ki a száját is? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
Csak egy óriási műmosollyal díjaztam az ajánlatát, s már jelzett is, hogy visszadőlhetek. Nagy nehezen sikerült is, miközben elkezdett írni valamit az orvos a kórlapomra. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi a helyzet és mi is történt, így rákérdeztem:
- Hogy vagyok doki? És mi történt?
Az orvos sóhajtott, majd bezárta a mappát.
- Jól. Meglepően jól. Asztmás rohamot kapott, összeesett, az esés közben pedig eltörte a bokáját és beverte a fejét – mesélte el tömören. – A többit, majd a családtagjai elmesélik, ha visszajöttek. Hazaküldtem őket, míg megröntgenezzük a bokáját és vért vesz…
- Na, azt lesheti – vágtam a szavába.
- Én magam fogom kimosni a száját – nézett rám komolyan.
Bármi mást lehet, de vért nem kapnak és injekciót sem kapok. Világ életemben féltem a vérvételtől és az injekcióktól, vagyis inkább a tűktől. A furcsa az volt, hogy régebben előszeretettel karcolgattam magam, de a tudatot és az érzést, hogy a tű bennem legyen, sosem bírtam elviselni. Elképzeltem, ahogy a tű kilóg belőlem, és a vér közben csöpög az ampullába. Meg is lett az eredménye, mert épp annyi időm volt, hogy elfordultam és az ágy mellé hánytam. A doki arrébb tudott ugrani, így nem kapta telibe.
- Máris szólok a nővéreknek – lépett ki.
Egyből ott termett egy tip-top liba, aki pillanatok alatt feltörölte a padlót. A doki elment, de visszajött, mire a műkörmös ápolónő végzett. A baj ezzel az volt, hogy egy kiskocsival jött, amin minden szükséges eszköz megvolt egy vérvételhez. A francba.
- Doki, ne csinálja ezt velem – könyörögtem neki, miközben leült mellém.
Nem mondott semmit, csak elővett és kibontott egy tűt, majd összerakta a dolgokat. Megint éreztem, hogy szédülök és rám jött a hányinger, ezért jeleztem neki, mire egy vödörszerű dolgot adott oda.
- Ígérem nem fog fájni – nézett rám ártatlanul.
Erre még ő sem tudott rávenni, igen, nagyon jól nézett ki, de azt, biztos, hogy nem fogja belém szúrni.
- Be fogok pisilni – jelentettem ki zavaromban.
Minden egyes apró fűszálba kapaszkodtam, mert nagyon féltem. Az idejét nem tudtam, hogy mikor vettek tőlem utoljára vért, és örültem is volna, ha ez egyre távolibb lesz. Az orvos mindentudóan elmosolyodott, majd lepillantott, mire én is megpróbáltam, de nehéz volt, ezért a lábam közé nyúltam.
- Szedje ki belőlem – visítottam fel, amint a kezemmel megtapogattam a katéter csövét.
A doki csak nevetni kezdett, ami bevallom ritka szép látvány volt. A ráncai megfeszültek, és a fejét hátravetette. Gyönyörködtem volna még benne, de eszembe jutott, hogy csövön keresztül egy zacsiba pisilek, és hogy a véremre fáj a foga.
- Emma drága, azt szeretné, ha altatót fecskendeznék be, és azalatt vennék vért, amíg alszik? – kérdezte meg komolyan az orvos.
Azt hittem ott ájulok el helyben, nem voltak elegek az eddigiek, de most már két kibaszott tűvel akar megszúrni. Mély levegőt vettem, és az ajkaimat kezdtem el harapdálni, azon gondolkozva, hogy mi legyen?
- Adok annyi időt, amíg kihúzom az infúziót, hogy döntsön – állt fel.
A szememet automatikusan a hajlatomba elhelyezett infúzió végére kaptam és megláttam, hogy igen, onnan is egy kibaszott tűszerű cucc lóg ki. A fejemet a párnára vetettem, de megbántam, mert megint éles fájdalom nyílalt bele.
- Emma drága, mikor érti már meg, hogy minél hamarabb végzünk, annál hamarabb kap fájdalomcsillapítót – nevetett ki megint.
 - Miért maga vesz tőlem vért? – kérdeztem zavartan, hogy eltereljem a figyelmemet, amíg kihúzza az infúzió végét. – Miért nem a bögyös, műkörmös nővér végzi?
A doki arcáról a mosoly másodpercek alatt eltűnt.
- Mert nekik nem lenne ekkora türelmük, csak magába döfnék a tűt – rántotta meg a vállát. – Az apja pedig említette, hogy tűfóbiája van.
Örültem, hogy apa gondolt rám, és elmondta az orvosnak ezt az aprócska tényt is.
- Köszönöm – és ekkor kihúzta belőlem azt a szart, aminek a hatására ordítani kezdtem és elhúztam a karom.
Gyilkos pillantásokat lövelltem a doki felé, aki bocsánatkérően elmosolyodott, majd leült a székre.
- Nos, hogy döntött Emma? – nézett rám gonoszan a doki.
- Maga szadista állat – nevettem. – Nem lehetne éjszaka, amikor alszok? - vetettem be a kiskutya szemeket.
A szemét forgatta, majd kicserélte tűt, hogy friss legyen rajta, hisz’ a másik már egy ideje ki lett bontva.
- Sajnálom, de nem fogok még egy tűt elpazarolni, szóval adja ide a karját – nyújtotta felém kezét.
A fejemet ráztam, mint egy rossz ovis, majd a karomat keresztbe tettem.
- Sikítani fogok, ha nem hagy békén – fenyegettem meg.
- És mit fogsz mondani, ha valaki bejön? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Csak nem azt, hogy rád másztam?  - kezdett el hahotázni.
Önelégült mosoly jelent meg az arcomon, hisz’ az orvos maga találta ki a kirúgásának okát. Miután kinevette magát, és megtörölte a könnyektől csillogó szemét, rám nézett, arcán kemény kifejezés jelent meg, mivel leesett neki, hogy nem vicceltem.
- Ne szórakozzon velem Emma – korholt. – Már majdnem húsz éve vagyok a pályán, de ilyet még nem tapasztaltam – rázta a fejét.
Arcomról továbbra sem fagyott le a korábbi mosolyom, sőt csak szélesebb lett, hisz’ végre nyeregben voltam. Az orvos gondolom rájött, hogy játszok, így elkapta a karomat és kifeszítette, mire sikítani kezdtem. Nem kellett sokat várni, egy srác rontott be, és elég dühösnek tűnt, de amint meglátta, hogy mi a helyzet, zavarba jött.
- Sajnálom – hátrált kifelé.
- Nem, nem – állította meg az orvos. – Segítenél?
A fiú hezitált, majd felém sétált. Mintha csak a dokit láttam volna, csak sokkal fiatalabb kiadásban. Doki junioron fehér nadrág és póló volt, amint egy fekete bokacsizmával dobott fel. Gondolom ápoló lehetett, bár a karján lévő tetoválások, a kiengedett hosszabb haja és az ajak piercingje, nem erről árulkodott. Olyan göndör haja volt, amilyen nekem sose, így irigy lettem. Magas és izmos volt, nagyon jól nézett ki, zöld szemei pedig csak úgy csillogtak, miközben felém sétált.
Az ágy másik oldalán, az orvossal szemben megállt.
- Vért szeretnék tőle venni – jelentette ki a doki. – Elterelnéd a figyelmét?
A srác csak bólintott, majd egy széket húzott oda és leült mellém.
- Dokikám, azt lesheti, már megmondtam – makacsoltam meg magam, visszatérve a pillanatnyi kábulatból.
A göndör csak kuncogni kezdett, mire én kérdő pillantást vetettem felé, ám megbántam, hogy odanéztem, mivel nevetése olyan angyali volt, mint egy kisbaba első mosolya.
- Nem fog fájni – szólalt meg mély és rekedtes hangján, ami mellesleg irtó szexi volt. – Ha fájni fog jövök neked eggyel.
Nem tudtam mire vélni a kijelentését, de odanyújtottam a karomat a dokinak.
- Ha fájni fog, akkor megverhetem a dokit – jelentettem ki.
- Hé – ellenkezett az orvos. – Nem én mondtam, hogy jövök neked eggyel.
- Akkor legalább döfhetek egy tűt a fenekébe? – kérdeztem, miközben kuncogni kezdtem, ahogy elképzeltem, amint a doki előttem fekszik, letolt nadrággal, én pedig mögötte állok egy tűvel. Hm...
A göndör srác már szinte sírt a röhögéstől, ami nagyon tetszett, és már csak azért is poénkodtam, hogy újra láthassam őt így. Ha itt dolgozik, akkor remélem, még fog jönni máskor is.
- Mehet Emma? – kérdezte a doki.
Bólintottam, de rá se néztem, csak a mosolygó srácot figyeltem, ő viszont az orvost nézte, hogy mit csinál. Miután leesett neki, hogy nekem kéne elterelni a figyelmem, rám nézett.
- Nos, Emma, Harry vagyok – mutatkozott be, és kezet nyújtott, amit el is fogadtam. – Hogy vagy?
A keze puha volt, a kézfogása pedig határozott.
- Örülök, hogy megismerhetlek Harry – mosolyogtam rá. –Mint látod, éppen a véremet akarja, egy eléggé humoros orvos, szóval egész szarul, és te?
- Szappan – szólt közbe a doki, mire Harry megint nevetni kezdett, én pedig követtem, de próbáltam úgy, hogy a karom meg se moccanjon, ami nem volt könnyű feladat.
- Most már sokkal jobban – mosolygott vissza rám.
Nem értettem a furcsa megjegyzését, de zavarba jöttem a mosolyától, és az amiatt előbukkanó gödröcskéitől, így a dokira néztem, aki a második ampullányi vért csapolta le.
- Bassza meg – suttogtam megbabonázva. – Az a szar bennem van. Doki, könyörgöm, szedje ki. Istenem, szedje már ki onnan azt a szart – kezdtem el sírni.
Harry legnagyobb meglepetésemre nem nevetett ki, hanem megfogta a másik kezem és biztatóan simogatni kezdte a hüvelykujjával. A tekintetemet egyből a kezeink irányába kaptam, mert egy furcsa érzés futott rajtam végig. Kicsit fentebb néztem, amíg nem találkozott az én kétségbeesett tekintetem a göndör aggódó arckifejezésével.
- Megvagy? – kérdezte Harry.
Bólintottam, majd szipogni kezdtem. El sem hittem, hogy így leégettem magam előtte, bár lehet nap, mint nap találkozott ilyen esetekkel, mint én.
A doki eközben végzett és elfedte az apró sebemet. Felállt a helyéről és a mosdó felé sétált, de mindezt csak a szemem sarkából láttam, mert nem akartam elszakítani a tekintem a Harry-étől, ám amikor a doki odalépett hozzánk kénytelenek voltunk ránézni. A kezemet kihúztam a göndöréből és láttam, hogy a doki előttem áll egy darab szappannal a kezében.
- Komolyan? – néztem rá szórakozottan.
Ő csak rázni kezdte a kezében lévő szappant, és várta, hogy elvegyem. Megráztam a fejem, majd a doki elsétált és kezet mosott.
- Most, hogy ez megvolt be kell vallanom valamit – nézett rám gonoszan mosolyogva.
Nem folytatta, csak visszasétált hozzám, és leült a székre.
- Infúzióval vagy injekcióval kéri a fájdalomcsillapítót? – próbálta meg leplezni széles mosolyát.
- Ne szórakozzon velem – csattantam fel. – Tablettát szeretnék.
Harry és a doki nevetni kezdtek, de én egyáltalán nem tartottam viccesnek.
- Sajnálom Emma, de azok lassan hatnak és nincs bennük olyan erős hatóanyag, hogy elmulassza a fájdalmait, bár a fejrázásából ítélve, már nincs rá szüksége – mutatott a fejemre. – Emma, meg volt repedve a koponyája, kérem, engedje, hogy segítsek.
Nem szívatott, meg akart még egyszer szúrni. A szívem ezerrel vert, mert én nem bírok el még egy tűt magamban, hiába van itt Harry, akiről időközben meg is feledkeztem.
- Injekció – nyögtem ki egy óriási sóhaj kíséretében.
 Az orvos bólintott, majd elővette a kis ampullát és a tűt, amelyet kibontatlanul a hordozható kiskocsi tetejére tett.
- Valamit még tudnia kell – kuncogott a doki. – A fenekébe kell beadnom.
Harry röhögni kezdett, de a doki sem tett másképp. El sem hiszem, hogy tök komoly arccal és halálfélelemmel ülök itt, ő meg viccet csinál belőlem.
- Haha – nyögtem ki unott fejjel. – Nem volt rossz vicc, de ezt ne.
A doki „ez ilyen” fejjel megrántotta a vállát, majd leült mellém, elővette a fertőtlenítőt, lefújta a vállam és megtörölte egy vattakoronggal. Harry felé fordultam, aki végig a tekintetemet kereste, s mikor megtalálta biztatóan rám mosolygott, és megrántotta a vállát, hogy lazán meglesz. Kínomban nevetni kezdtem, hisz’ neki lehet, hogy egyszerű, de nekem nem. Miután lecsengett a nevetésem, megkomolyodtam és eszembe jutott, hogy épp tű lesz vagy van bennem, így félni kezdtem. Harry gondolom látta rajtam, így abbahagyta a piercingje rágását, majd vicces fejeket vágva szórakoztatott engem, hogy ne a dologra koncentráljak. Istenem, hol volt eddig ez a srác?
- Kész – jelentette ki az orvos.
- Remélem, többet nem akar szurkálni – néztem rá mérgesen.
Felröhögött, hisz’ én is nagyon jól tudtam, hogy lesz még egy pár ilyen eset.
- Na, most elmegyünk röntgenre, utána pedig megmosdatják – ismertette a napirendet az orvos.
- Ugye nem maga fog? – húztam fel az egyik szemöldököm.
Mindketten nevetni kezdtek, és a végén és is csatlakoztam. Harry eközben felállt és átment az orvos oldalára.
- Nos, én mentem is – fogott kezet az orvossal. – Szia Emma.
- Szia Harry, remélem még találkozunk – köszöntem el tőle.
Elindult az ajtó felé, és nem bírtam ki, hogy ne nézzek rajta végig még jó párszor. Mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszanézett, és mosolyogva integetett nekem. Vajon találkozni fogok még vele?
A doki eközben kitolta a kiskocsit, majd engem is elvitt az előbb említett röntgenre. Szerencsére a lábam, már egész jó volt, de a rehabilitáció hosszú időt vesz igénybe. A mosdatás is gyorsan lezajlott, amit Vivien végzett. Szinte végig a régi szép időkről beszélgettünk, és meséltem neki Harry-ről, amit mosolyogva hallgatott végig. Később mindenki szépen lassan bejött, majd az orvos is újra megjelent. Elmesélte nekik, hogy mekkora egy hős voltam, de Harry-ről egy szót sem szólt, és nem tartottam helyénvalónak, hogy a pasik körül forogjanak a gondolataim, így én is tartottam a szám. A fájdalomcsillapító is hatni kezdett, ami nagyon sokat segített.
- Azt hiszem meg kéne beszélnünk a dolgokat, nem halogathatjuk tovább – nézett rám az orvos komolyan.
Nem értettem, hogy miről beszél, bár a többiek nagyon is érthették, hisz’ kétségbeesetten néztek rám.
- Emma, kicsim – kezdte apa. – Majdnem három hónapot voltál kómában. A tanulmányi kiránduláson befulladtál, átestél egy láncon és beverted a fejed. Az ottani orvosok a mesterséges kómát tartották a legjobbnak, míg helyre jön a megrepedt koponyád, de rosszul hitték, mert nem volt, akkora baj, hogy erre szükség legyen. Két hét után megszüntették a mesterséges kómát, itt ebben a kórházban, de nem ébredtél fel, majd ma mégis… - apa hangja elcsuklott, amint rám nézett.
Szinte sokkot kaptam. Majdnem meghaltam, majd kómába estem, én meg itt poénkodok? Milyen egy gyökér voltam. A szám tátva maradt a sok információ hatására, és megszólalni sem tudtam, a könnyek pedig csak úgy folyni kezdtek az arcom, szinte nem is éreztem, hogy sírni kezdtem. Majdnem meghaltam. És mi az, hogy a tanulmányi kiránduláson? Még csak most kezdődött az iskola!
- Nem, az nem lehet! – hitetlenkedtem. – Ez megint valami hülye vicc? – csattantam fel és a doki tekintetét fürkésztem, aki sajnálkozva nézett rám. – Nem lehettem három hónapot kómában, és akkor is, maximum csak december lenne, de alig van rajtatok ruha – csattantam fel zokogva.
- Doktor úr – szólította meg apa, hogy magyarázza el nekem a dolgokat.
A doki rám nézett, és láttam a fájdalmat a szemében, hogy nem tud rajtam segíteni.
- Június tízedike, szerda van – jelentette ki. – Emma, azért nem emlékszik semmire, mert amnéziás.

Azt hiszem a szívem kihagyott egy ütemet, és megint nem tudtam elhinni, amit az orvos mondott. Nem lehetek amnéziás, nem eshetett ki csak úgy kilenc hónap… 

Sziasztok!
Sajnálom, hogy megint késtem, de teljesen kiment a fejemből, hogy nekem blogolnom kellene. Kicsit kijöttem a ritmusból, de próbálok visszarázódni. Remélem, tetszett a fejezet! Be kell vallanom, hogy ez az egyik kedvenc fejezetem, és a doki az egyik kedvenc szereplőm, akinek természetesen nem csak ennyi szerepe lesz. Örülnék, ha pipálnátok, mivel nekem rengeteget jelentene, és tudnám, merre tartok. Ha van esetleg valami, amit szeretnétek megosztani velem, akkor azt kommentben megtehetitek! : )

2 megjegyzés:

  1. Ez valami eszméletlen király lett!!! Csak így tovább! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett! Próbálom tartani ezt a szintet, na meg próbálok fejlődni! :)
      Dreamer.

      Törlés