2016. május 25., szerda

1. Fejezet

*Harry szemszöge.*

Már legalább három nap telt el azóta, hogy Emma befulladt és összeesett. Nem bírtam otthagyni, de szerencsére Zayn látta az egészet, így mentőt hívott, utána pedig értesítette a tanárokat. Majdnem megfulladt a kezeim között. 
A mentősök hamar kiértek, majd egy pár injekciót adtak be neki, hogy a hörgők megfelelően működjenek. A koponyája hátsó része megrepedt, ami a másik óriási problémát jelentette. Csak úgy sikerült vele mennem mentővel, hogy azt hazudtam a testvére vagyok. A kórházba beérve elvitték őt tőlem és ekkor fogtam fel, hogy mi is történt. A nővérek felajánlották, hogy értesítik a szüleinket, amit én el is fogadtam, hisz’ nem mertem volna most George-dzsal beszélni, és nem teljesen azért, mert féltem tőle, hanem mert még a nővérekhez sem szóltam, csak megadtam a telefonszámot, majd az előttem lévő falat bámultam, de egy óra múlva az is unalmas lett, így az arcomat a tenyerembe temettem és sírtam, mint egy punci. A barátaink hamar beértek és próbáltak megnyugtatni, de nem ment, sőt inkább rájuk ragasztottam a keserves kedve és már velem együtt sírtak. Eléggé gáznak éreztem az egész szituációt, de most valahogy ez sem érdekelt, mivel én sem vagyok kőből, nekem is vannak érzéseim. A nővér értesített, hogy a szüleink elindultak ide, és azt üzenték, hogy ha további információkat közölnek az állapotáról, hívjam őket, így megkérdeztem az idősebb nőt, hogy van-e valami hír a húgomról, de csak a fejét rázta. 
Már majdnem 5 órája ültünk ott, mire megjelent egy orvos és elmondta, hogy mit látnak a legjobban és mit fognak tenni. Elmagyarázta, hogy mi történt pontosan, és azt is említette, milyen szerencséje volt, mert az ilyen komoly fulladásokat nem sokan élik túl, majd hozzátette, hogy az állapota stabil. Az eséstől megrepedt koponyáját nem lehetett ugyebár begipszelni, így az orvos a mesterséges kómát tartotta a legjobbnak, amíg össze nem forr, de a bokája eltört, amit be is gipszeltek. A doki azt is elmagyarázta, hogy nem szabad többet dohányoznia a hölgynek, ha hosszú életet szeretne. Kicsit megnyugodtam, hisz’ élt és az állapota is stabil volt, de féltettem őt, mert egy ilyen komoly baleset után hosszú a felépülési idő. Mielőtt a doktor úr elment volna megkérdeztem, hogy bemehetek-e hozzá arra hivatkozva, hogy a testvére vagyok. Nehezen, de a többiek segítségével sikerült szó szerint kikönyörögni tíz percet, így erőt vettem magamon és bementem.
A látvány, amint az a gyönyörű lány ott feküdt különböző gépek társaságában, szörnyű volt. Közelebb mentem hozzá, majd az ágya mellett térdre rogytam, és a homlokomat a keze mellé támasztottam meg. Nagyon sok olyan dolgot elmondtam neki, amit még nem osztottam meg vele, ám volt köztük pár olyan is, amelyet már ő is tudott. Sajnos az idő hamar eltelt, ezért egy csókot leheltem a kezére, majd a könnyeimet törölgetve kimentem. Az első dolgom volt, hogy felhívtam anyát és elmondtam neki mi is a helyzet. Megnyugtatott és azt mondta, hogy nemsokára itt lesznek.
Még 5 órával később, így is lett. George ideges volt, anya meg aggódott. Féltem, hogy Em apja itt és most rám veti magát és szarrá ver, de nem; közelebb jött és megölelt. Neki ment az, ami nekem nem: erősnek mutatta magát végig. 
Az utána lévő két nap eseménytelen volt. Áthelyezték egy másik kórterembe, mert a szállítása, még kockázatos lett volna. Anya kivett két szobát egy hotelben, de sosem aludtunk ott. Egy-egy órát voltunk a fürdőszobában, míg lezuhanyoztunk, de a nap többi részét Em-nél töltöttük. A többiek hazamentek, és mondták, hogy ha szükségem van valamire, akkor hívjam őket. Jason a nagymamájánál lakott és ő erről az egészről semmit nem tudott. Sajnáltam szegény srácot, hisz’ a nővére csúnyán összetörte magát, ő meg még csak azt sem tudta, hol van. 
A mai nap is eseménytelenül telt. Tudtuk, hogy Emma mesterséges kómában van, így nem kellett attól félnünk, hogy esetleg felébred, és valami baja esik, de itt voltunk vele. Már délután három volt és ma még semmit nem ettünk, így elmentem a büfébe, hogy vegyek valami kaját magunknak. A kórteremből kilépve szomorúságom szertefoszlott és dühös lettem. Azzal a nyomorult féreg Rob-bal találtam szembe magam. A kezemet ökölbe szorítottam, a körmeimet pedig a tenyerembe mélyesztettem, hogy a fájdalom által enyhítsem haragomat.
- Mi a szart keresel itt? – szűrtem ki az összepréselt fogaim között.
- Anya mondta, hogy mi történt és úgy éreztem látnom kell őt. Értsd meg látnom kell, hogy jól van – mondta kétségbeesetten.
Még, hogy látni akarja? Egy frászt fogja látni, örüljön, hogy eddig is eljutott. 
A fogaimat csikorgattam és a felkötött hajamba próbáltam meg beletúrni.  
- Azt ne hidd, hogy bemehetsz – horkantam fel.
Azok után, hogy játszott Emma érzéseivel és csak ki akarta használni egy jó numerára, azt ne higgye, hogy boldogan el fogok állni az útjából és még kis is nyitom neki az ajtót, maximum a bejárati ajtót nyitom ki neki szívesen. Egy óriásit sóhajtott, majd a fejét rázta. Tudtam, hogy nem fogja ilyen könnyen feladni, de egy részem reménykedett benne, mivel semmi kedvem nem volt ilyen levert állapotban veszekedni.
- Ezzel nem végeztünk Styles – lökte oda a válla fölött, miközben kifelé sétált.
Túlságosan könnyen elment, így biztos voltam benne, hogy nem lesz nyugtom tőle. Visszatértem az eredeti tervemhez és a büfé felé vettem az irányt. 
***
Egy hét telt el a baleset óta, tegnap hazaszállították őt. London egyik legnevesebb magánklinikájában helyeztette el George, hogy biztosan jó körülmények között lábadozzon az ő kislánya. Mi viszont eléggé szarul festettünk, mivel egy nap jó volt, ha egyszer ettünk és egy órát aludtunk. Volt olyan, hogy szó szerint a nap minden egyes percét vele töltöttük. George és anya néha hazamentek, hogy úgy tűnjön Jason-nek, hogy csak üzleti utakra mentek volna. A srác 12 éves és nem hülye ő, szóval elkezdett kérdezősködni, mivel sejtette, hogy Emmával történt valami. Az egyik nap én maradtam vele otthon.
- Harry, kérlek, mondd el mi történt – könyörgött a semmiből. 
Kikerekedett szemekkel néztem rá, hisz’ tudtam, mivel kapcsolatban szeretett volna többet tudni. Már nagyon nem akartam, hogy szegény srác továbbra is kételyek között vergődjön, így annyit mondtam: 
- Nyugodj meg, jól van, csak idők kérdése és még jobban lesz. 
Próbáltam nyugodtan beszélni hozzá, nehogy azt higgye, hogy csak hazudok, mert igazából gáz van.
- Akkor miért néztek ki ilyen szarul?  - kérdezősködött tovább. 
Ez a kérdés megmosolyogtatott, mert még ő is észrevette, hogy nem vagyunk a toppon. Minden nap, amikor átöltöztem azt vettem észre, hogy a nadrágom egyre jobban lóg rajtam, mintha valami fogpiszkáló viselné. Gondoltam rá, hogy elmegyek és beszerzek egy pár új ruhadarabot, de semmi kedvem nem volt hozzá. A szemeim körül óriási fekete karikák húzódtak és néha még büdös is voltam.  A hajam állandóan fel volt kötve, mert Emma balesete óta egyszer mostam meg. Tartogattam neki, hogy ha felébred, akkor puha és friss legyen, mint ahogy annyira szereti. Haha, jó kifogás sose rossz.
- Minden időnket vele töltjük, és tudod, nem alszunk, nem eszünk – magyaráztam el neki tömören. 
Bólintott és nem firtatta tovább a témát. Leültem mellé a szőnyegre és elővettem az X-box-hoz tartozó másik konzolt, hogy játsszak én is, és eltereljem az állandóan Emma körül forgó gondolataimat. 
***
Robert minden egyes nap bejött, de mindig elküldtem. Ma még nem volt itt szerencsére, pedig már délután öt óra volt. Anyáék haza mentek, hogy végre megosszák az óriási hírt Jason-nel, miszerint Emmát egy hét múlva felébresztik, mert nem volt olyan komoly a gond, mint azt gondolták. Mikor meghallottam, csak gratulálni tudtam a drága közkórház orvosának, hogy mekkora egy seggfej volt. 
Egyedül voltam vele. Mellette ültem egy széken és a kezét fogtam. 
- El sem hiszem, hogy egy hét és újra velünk leszel. Mármint persze, kell egy pár óra mire felébredsz, de újra itt leszel velem. Soha többet nem hagyom, hogy bajod essen és vigyázni fogok rád, amíg csak lehetőségem lesz rá – magyaráztam el neki azt remélve, hogy talán hallja. – Tudom, már egy párszor elmondtam, de szeretlek az első pillanattól fogva. Az ellenséges arckifejezés, amit vágtál, halálosan aranyosan állt, és a mosoly, amelyet a barátodra villantottál megbabonázott. Látod, én hittem, és hiszek benne, hogy van szerelem első látásra, mert én beléd szerettem. Lehet, hogy ez csak egy tini szerelem lesz, de nem baj, mert amint felébredtél szeretném kiélvezni minden egyes pillanatát. Szeretnélek, újra megcsókolni, persze úgy, hogy te is benne vagy. Ha felébredtél szeretném elmondani apudnak, hogy mi is van köztünk, mert úgy érzem, el tudja most már fogadni, mivel ez idő alatt elég sokat változott a kapcsolatom vele. Látta, hogy mennyire aggódok érted és remélem a kapcsolatunkat is el fogja fogadni, hisz’ tudom te is ugyan így érzel irántam, vagyis remélem. Mindent elsöprő, óriási szerelemnek nem nevezném, még az én oldalamról sem, de tudom, hogy valamit érzel és az nem utálat. 
Végszóra megjöttek Geogre-ék, így a már megszokott, egyoldalú beszélgetésemet be kellett fejeznem vele. Őket követték Emma barátai, majd Rob lépett be utoljára.
- Rob meg mit keres itt? – csattantam fel.
- Beszéltem az anyjával és elmesélte, hogy sosem engedted be ide – dörrent rám mérgesen George. Na, ennyit a kapcsolatunk elfogadásáról. – Magyarázd meg nekem, Harry. Miért nem engedted, hogy Rob lássa a barátnőjét? 
Rob arcára óriási mosoly húzódott, mire teljesen megfeszültem. Körbepillantottam, és láttam, hogy egyedül Rob örült, a többiek a fejüket rázták George háta mögött és eléggé szánalmas fejet vágtak, amit gondolom nem nekem szántak. 
- A barátja? – kacagtam fel gúnyosan. – George, tudod te, mit tett a lányoddal? Szakított vele, mert nem volt jóban a legjobb barátnőjével, Virginiával, majd fogadásból visszaédesgette magához. És George, tudod miben fogadott Rob? Hogy el tudja-e venni a lányod ártatlanságát. Ki akarta használni egy fogadás miatt, ő már nem szereti Emmát és Emma sem őt. 
George dühtől fortyogva nézett rám és mintha azt láttam volna, hogy nem hisz nekem. Minden dühöm elszállt és erőm sem volt most a veszekedéshez, így amennyire csak tudtam, kedvesen folytattam.
- Kérdezd meg a többieket. Itt állnak Emma legjobb barátai, ha nekem nem hiszel, legalább nekik higgy – mutattam körbe. 
Anya mosolyogva nézett rám, George pedig megfordult, hogy szembe állhasson a többiekkel.
- Igaz ez? – kérdezte meglepődve. 
- George, tudod, hogy régóta ismerem Emmát – kezdte Liam -, és tudod, hogy neked soha nem hazudnék. Sajnos minden egyes szava igaz Harry-nek. 
George ökölbe szorította a kezeit és látszott rajta, hogy majd szétveti a düh.
- Húzz el innen fiam – utasította Rob-ot. 
A féreg –, amelyet sikeresen kiiktattam – megfordult, hogy elinduljon az ajtó felé, ám alig lépett kettőt, mikor mosolyogva visszafordult hozzánk. 
- George, ha Emma az én lányom lenne, nem hagynám, hogy egy ilyen bajkeverővel legyen együtt, mint Harry – jegyezte meg, majd kiment, de a bombát sikeresen ledobta.
Kikerekedett szemekkel néztem az ajtót, ami bezáródott utána. Te jó ég, most vajon mi fog következni? George megmutatta. Megfontolt léptekkel felém közeledett, majd egy óriásit behúzott, amitől hátra estem. A francba. 
- Harry – hallottam, ahogy anya nevemet zihálja. – George, ez most mire volt jó? 
Semmit nem mondott csak a kezét rázta, majd mikor végre kellően lenyugodott, s látta, hogy nem okozott az ütés maradandó sérülést az öklén, megszólalt: 
- Tartsd távol magad a lányomtól. 
Hangja rideg volt és már-már félelmetes. Én voltam a jó fiú a sztoriban, a lovag, aki bármire képes lett volna a hercegnőért, de végül én lettem az, aki hoppon maradt. 
- George, kijönnél velem egy percre? – hívta ki anyám.
Még egy utolsó gyilkos pillantással megajándékozott a leendő apám, majd kiment. A többiek egyből felém jöttek és mindenki érdeklődött, hogy jól vagyok-e, de engem hidegen hagyott minden. Ismertem anyát és tudtam, hogy ebből most óriási gáz lesz. Louis-ék felsegítettek, majd az ajtóhoz léptem és füleltem.
- Mit képzelsz magadról? – korholta anyám George-ot. – Ő volt az, aki vigyázott a lányodra, te meg bevered az orrát? 
- Ő volt a jó? Miből gondolod, hogy neki a személyiségére van szüksége és nem a testére? – horkant fel kárörvendően.
- Hogy miből? – nevetett fel anyám gúnyosan. – Elvitte a szünetben két napra a nyaralónkba, a házibuli utáni nap. Csak ketten voltak ott, és képzeld egy újjal nem ért hozzá, pedig hiányos öltözékben flangált előtte, másnap pedig lovagolni vitte őt és az unokanővérét. Te is voltál fiatal, de ennyit sosem tettél egy jó estéért. 
- Értem – mondta George nyugodtan. – Szóval te segédkeztél ebben. Szakítok veled Anne, sajnálom. Kérlek, induljatok és költözzetek ki a házamból. 
Nem hittem a fülemnek és szerintem anya sem.
- De… - próbált akadékoskodni.
- Induljatok – csattant fel George.
A világ fenekestül felfordult, rám jött a hányinger, és azt hiszem, hogy egy világ tört bennem össze…

Sziasztok! 
Oly' sok kihagyás után meghoztam az első fejezetét az évadnak. Igazából ez csak egy kis ízelítő, mivel a blog június 25-én fog újra megnyitni, ám már nem tudtam tovább várni, mivel nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. A menüben még nem csináltam külön kis fülecskét a két évadnak, mert telefonról posztoltam, de igyekszem rendezni.
Remélem tetszett! :)

2 megjegyzés:

  1. Hát nem is tudom, hogy mit írjak.
    Már a kezdetektől olvastam a történetet és nagyon megfogott!
    Kicsit el is kenődtem mikor bejelentetted,hogy egy időre abba hagyod a történet írását,viszont most mikor meglátam, hogy új részt raktál fel úgy megörültem, hogy leestem a székről 😀, de komolyan és el kell mondjam éppen olyan amit megszoktam tőled!Alig várom a folytatást!
    Ui.:Bocs a kisregényért.😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Akkor nem csak én örültem! Már egy ideje rágódtam rajta, hogy mikor rakjam ki, mivel most járok a 11 fejezet írásánál, és néha úgy kellett visszafogni magam, hogy nem szabad, készülnöm kell a szóbelire!
      Nagyon örülök, hogy kommentelél! Le sem lehet vakarni a mosolyt az arcomról, mivel szörnyű napot tudhatok a hátam mögött, de ez legalább jobb kedvre derített.
      Már nincs sok hátra június 25-ig, kitartás! :)
      Puszi, Dreamer.
      Ui.: Nyugi, én is egy kisregényt írtam! :D

      Törlés